Idén tavasszal Rolland James placcán, a Serre Poncon-i tó partján tanította Thierry Simonet Farkas Tibinek és jómagamnak a tandem motoros ernyőzés fortélyait. Két repülés között a hangár árnyékában nagy élvezettel hallgattuk Rolland afrikai kalandjait. Megkértem, vesse papírra ezeket az Aeromagazin olvasói számára. Íme az eredmény:
Amikor végre kifizetted
a géped utolsó részletét is, és úgy érzed, egész jól boldogulsz a navigációval, utazhatnékod támad. Megígértem René-nek, az egyik tanítványomnak, hogy
meglátogatom Szenegálban. Átnéztem a gépet, Thierry műhelyében barkácsoltam egy tartalék üzemanyagtartályt, bepakoltuk a minimálisan szükséges cuccot két
főre, és 2003. december 18.-án reggel felszálltunk a déli alpokban található Les Crots-ból…
Spanyolországon át
Első állomásunk Spanyolországban Sabadell; Nagygépes reptér, elvileg nem is fogadnak UL gépeket, meggyőző rádiózás mellett persze tesznek kivételeket…Mint minden spanyol reptéren, itt is tilos az autóbenzin, feltankolunk hát 100 LL-es repbenyából. Repülési tervet kell leadnunk, viszont ingyen kapjuk az időjárás-előrejelzést, és segítenek az útvonal tervezésben.
Egy hétre kértem engedélyt
Spanyolországra, 300 méteres utazómagasságra. Mikor bemutatom a repülési tervem Castellón de la Plana-ig, a sabadell-i toronyban csóválják a fejüket, hogy az
Ebre deltáján kell átrepülnöm, ami „muy peligroso” (nagyon veszélyes). És lőn, több mint egy órát küszködünk 1000 lábon nagyon durva
turbulenciában, már azt hittem szétesik a Tetras; végül FL 85-ön folytatjuk az utat Castellón-ig, hölgyutasom idegei romokban… Castellónban megtudjuk,
hogy nagy szerencsével jutottunk át, a turbulencia északi szél esetén Ibizáig is terjedhet.
Másnap csodálatos élményben van részünk, FL 105-ön vágunk át a Sierra Nevada fölött, egy síparadicsomot is érintve. A reptér egy szűk völgyben fekszik, narancsfákkal övezve, a hely gyönyörű, de sehol senki, továbbindulunk. Jerez de la Fronterában szállunk le a naplemente fényében, a reptéren kellemes a fogadtatás, az adminisztráció után irány taxival a város, ahol lefekvés előtt még teszünk egy kis felfedező körutat a borospincékben.
Afrikában
Reggel Tangernek vesszük az irányt. A marokkói ellenőr figyelmeztet, hogy a deltát minimum 2500 lábon kell átrepülnünk, 5500-ról spirálban jövök le, hogy a vízparti pályára leszálljak. Rögtön kiderül, hogy Afrikában vagyunk: az elvileg két napja leküldött repülési engedélyem még sehol, még további hármat kell várnunk, mielőtt továbbindulhatunk.
A következő állomás El Jadida, a pálya lakóépületek közt húzódik meg, gyerekek fociznak az aszfalton, körülöttük pedig jönnek-mennek a motorbiciklik, szamárkordék, tehenek és birkák. Jól fogadnak, a meteorológiai épületben alszunk. Másnap Agadiron át Tarouddant-ba repülünk, ahol Jacques Chirac épp az „Arany Gazella” nevű palotafogadóban múlatja az időt az ünnepek alatt. Pár napot kellemesen elmulatunk itt francia ejtőernyősök és egyéb nyughatatlan népség társaságában, megcsodáljuk az elnöknek fenntartott marokkói katonai Pumát.
Tan-Tan-ba érve 27 csomós szél fogad, katonák segítenek
kikötni a Tetrast, állítólag homokvihar dúl Laayoune-ban, nem indulhatunk tovább. A Paris-Dakar rallye-re váró francia kempingezők bevisznek a városba, ahol
0,32 euróért annyi zöldséget veszünk vacsorára, hogy meg sem bírjuk enni. A katonák megengedik, hogy a reptéren aludjunk, használhatjuk a konyhájukat is.
Másnap nyoma sincs homokviharnak, gyönyörű az idő, Laayoune-on át eljutunk Ad Dakhlába. Útközben a Kanári-szigetek légterén haladunk át.
Az új év első napján érkezünk Nouadibou-ba, szívélyes a fogadtatás. A rendőrség rögtön el is intézi pár mobilhívással, hogy engedélyt kapjunk Atarba repülni, de túl késő már aznap elindulni, a rendőrörsön alszunk. Este vacsoravendégek vagyunk Dabou-nál, akit délben leszólítottunk, hogy adjon tippet, hol ebédeljünk. A rendőrök vízum híján nem akarnak kiengedni a városba, de amikor elmondom, hogy Mauritánia franciaországi nagykövete személyesen biztosított róla, hogy repülővel nincs szükségünk vízumra, csodálkoznak és elengednek.
Másnap irány Atar, a vasúti sínek vonalán haladunk. A reptér csak heti két napot működik, ahogy megérkezünk, jön egy kertész és egy katona, és 2000 ouguiyát kérnek a gép őrzéséért. Lealkudom 1000-re. A katona telefonon riasztott három turbános jóembert, akik a kijáratnál azonnal lecsapnak ránk szállást ajánlva. Alig tudunk megszabadulni tőlük. Egy étterem teraszán pihennénk ki a megpróbáltatásokat, de ott terem az állítólagos rendőrfőnök, és kéri az útleveleinket. Végül megelégszik azzal, hogy vízum helyett igazolást ír az útleveleinkbe, de vele kell mennünk, hogy a rendőrfőnökkel elintéztessük a gép őrzését. Útközben aztán meggondolja magát, azt mondja, mégse, a főnök kicsit rámenős, 200 eurót akar majd legombolni rólunk. Vissza az étterembe, de jön egy autó, elvisznek a reptér igazgatójához, aki 17 órára a reptérre rendel minket, hogy befizessük az illetéket. 40 perc várakozás és több újabb önjelölt vámszedő leszerelése után végre megjön az igazgató; lehervad róla a mosoly, mikor meghallja, hogy Nouadibou-ban csak 350 ouiguiyát fizettünk. Végül kiegyezünk 1000-ben 3 napra, a pénzt egyenest a zsebébe süllyeszti.
Másnap a bázis parancsnoka tájékoztat, hogy se őrzési díjat nem kell fizetnünk, se repülési tervet leadnunk, az igazgatónak meg pláne nem. Ha sivatagi leszállóhelyet keresünk, szóljunk csak neki. Három fiatal katonai pilóta jön nézegetni a Tetrast és kérdezgetnek, az egyiküktől megkapom az adrari pályák összes GPS-koordinátáit. Elviszem őket egy körre a Tetras-szal, lelkesek és boldogok. Minden nap újabb sivatagi placcokat fedezünk fel, és mindenhol hihetetlenül kedvesen fogadnak.
Lejár az
időnk, indulunk tovább Szenegálba, St-Louis-ba. Az időjárás nem kényeztet el, félóra repülés után a homokvihar visszafordít Atarba. A reptér igazgatója nem
akarja engedni, hogy maradjunk, aznap érkezik a Paris-Dakar rallye karavánja, de a katonai parancsnok közbenjár, maradunk. Nagy élmény végignézni az
etapot!
Három nap után végre megkegyelmez az idő, és indulhatunk St-Louis-ba, GPS-szel a sivatagon át, 20-30 km/h szélben. Fantasztikus a sárga-barna homokkal csíkozott dűnék látványa, mintha katonai álcázásra készültek volna.
Megérkezvén, az ellenőr azonnal a toronyba hívat. Nem kapta meg Atarból a repülési tervet, és nincs engedélyem Szenegálba. Aztán somolyogva hozzáteszi: „Nem léphet be Szenegálba engedély nélkül, de esetleg el tudom intézni a dolgot: legalább 30 euro kell, hogy hétfő reggelre megkérjem Dakarból a papírt, ma szombat van, minden zárva.” Megállapodunk 15 euróban. Elhelyezzük a Tetrast, és mikor már indulnánk taxit fogni, az ellenőr lejön a toronyból és sopánkodva visszaad 5 eurót. Vasárnap megnézzük a djoudj-i nemzeti parkot egy volt francia pilótával, aki 14-szer repülte át a sivatagot, és jól ismeri Nyugat-Afrikát, most szállodaigazgató. A rengeteg madár mellett látunk krokodilt, varacskos disznót, majmokat, gazellát, sétahajózáson találkozunk egy franciával, aki a pelikánoknak épít menedéket a száraz évszakra. Másnap vissza a reptérre, az igazgató nem mulasztja el megjegyezni: „Tudja, hogy ha engedély nélkül lép be Szenegálba, normál esetben elkobozzák a repülőjét és még egy jó kis bírságot is leakaszt?” Előadom a szenegáli nagykövetségtől kapott tájékoztatást, mely szerint engedély nélkül beléphetek. Az igazgató dühöng, az ellenőrrel tárgyal, végül faxot akar velem írattatni a dakari hatóságnak. Pár perccel később az ellenőr felhív a toronyba, bejelenti, hogy megvan az engedélyem, és hozzáteszi, mennyit fáradt vele, háromszor telefonált és kétszer faxot küldött, ezért még 15 euro jár neki. Nem válaszolok, írom a repülési tervemet Saly-ba. Kis hallgatás után szeretné legalább az 5 eurót, amit előző este nagylelkően visszaadott. Befejezem az írást, és megjegyzem, hogy így is szépen kaszált. Némileg sértődötten közli, „Rendben, mehet!”
Saly, a célállomás
Sikerül Renét meglepnünk. A reptéren találkozom a szenegáli ULM Szövetség elnökével, akitől megtudom, hogy az engedélyt nem kötelező a Szenegálba érkezés előtt megkérni, a helyszínen is beszerezhető…
Öt napot töltünk Renénél és a környéken repüléssel, majd indulunk Tambacoundába. Az ottani ellenőr
némi apró után rádión szívélyesen a barátjaként ajánl a simenti repülőtéri kollégája figyelmébe. Elindulunk, erdők és a Gambia folyó kanyargó medre felett
repülünk. Füstfelhőben közelítjük meg a repteret, az őrök az erdőt perzselik körülötte a száraz évszakra készülve. A 2 km hosszú és 100 m széles döngölt
pálya tökéletes állapotban van. Az egyetlen ember, akivel találkozunk, a meteorológiai állomás megfigyelője, felajánlja, hogy rádión felhívja a 2 kilométerre
lévő szállodát, hogy értünk jöjjenek autóval, de mi inkább gyalogolnánk. Nem engedhet el minket egyedül a parkban. Meglátom a 125-ös Hondáját, megkérdem, nem
vinne-e el? Felcsillan a szeme, hárman ülünk a motorra, bevisz a kis falu egyetlen szállodájába.
Másnap szafarira indulunk, a reggeli hidegben takaróba burkolózva csodáljuk a teherautóról az állatokat. Gyöngytyúkcsapatokat, tőlük nem messze oldalgó sakálokat, mindenfajta gazellacsordát, madarakat, majmokat, óriás krokodilokat, varacskos disznókat látunk, és hab a tortán, még egy leopárdot is; állítólag évente egy, ha erre jár, ezért tartanak belőle a Brigitte Bardot alapítványa által ajándékozott ketrecben.
Vissza a reptérre a Hondával, és irány Tambacounda. Az ottani ellenőr egy csomag cigaretta és 500 F CFA fejében (0,76 euro) megengedi, hogy a gépünk szárnya alatt töltsük az éjszakát a parkolóban.
Vissza a vadonba
Január végén érünk vissza a 10 centis hóval fedett Les Crots-ba. Több mint 14000 km-t tettünk meg, 106 órát repültünk meghibásodás nélkül. Vége az álomnak, visszatértünk a barbárok világába. Nincs több szolidaritás, nem kapunk se katonai GPS-koordinátákat, se ajándék üzemanyagot, a többiről nem is beszélve. Úgy tűnik, a fejlődő országokban legalább még maradt némi civilizáció, a baksisosztogatás szokása ellenére.
Rolland James írása és fotói
Kádár Andrea fordítása
