Idén tavasszal Rolland James placcán, a Serre Poncon-i tó partján tanította Thierry Simonet Farkas Tibinek és jómagamnak a tandem motoros ernyõzés fortélyait. Két repülés között a hangár árnyékában nagy élvezettel hallgattuk Rolland afrikai kalandjait. Megkértem, vesse papírra ezeket az Aeromagazin olvasói számára. Íme az eredmény:
Amikor végre kifizetted a géped utolsó részletét is, és úgy érzed, egész jól boldogulsz a navigációval, utazhatnékod támad. Megígértem René-nek, az egyik tanítványomnak, hogy meglátogatom Szenegálban. Átnéztem a gépet, Thierry mûhelyében barkácsoltam egy tartalék üzemanyagtartályt, bepakoltuk a minimálisan szükséges cuccot két fõre, és 2003. december 18.-án reggel felszálltunk a déli alpokban található Les Crots-ból…Spanyolországon át
Elsõ állomásunk Spanyolországban Sabadell; Nagygépes reptér, elvileg nem is fogadnak UL gépeket, meggyõzõ rádiózás mellett persze tesznek kivételeket…Mint minden spanyol reptéren, itt is tilos az autóbenzin, feltankolunk hát 100 LL-es repbenyából. Repülési tervet kell leadnunk, viszont ingyen kapjuk az idõjárás-elõrejelzést, és segítenek az útvonal tervezésben.
Egy hétre kértem engedélyt Spanyolországra, 300 méteres utazómagasságra. Mikor bemutatom a repülési tervem Castellón de la Plana-ig, a sabadell-i toronyban csóválják a fejüket, hogy az Ebre deltáján kell átrepülnöm, ami „muy peligroso” (nagyon veszélyes). És lõn, több mint egy órát küszködünk 1000 lábon nagyon durva turbulenciában, már azt hittem szétesik a Tetras; végül FL 85-ön folytatjuk az utat Castellón-ig, hölgyutasom idegei romokban… Castellónban megtudjuk, hogy nagy szerencsével jutottunk át, a turbulencia északi szél esetén Ibizáig is terjedhet.
Másnap csodálatos élményben van részünk, FL 105-ön vágunk át a Sierra Nevada fölött, egy síparadicsomot is érintve. A reptér egy szûk völgyben fekszik, narancsfákkal övezve, a hely gyönyörû, de sehol senki, továbbindulunk. Jerez de la Fronterában szállunk le a naplemente fényében, a reptéren kellemes a fogadtatás, az adminisztráció után irány taxival a város, ahol lefekvés elõtt még teszünk egy kis felfedezõ körutat a borospincékben.
Afrikában
Reggel Tangernek vesszük az irányt. A marokkói ellenõr figyelmeztet, hogy a deltát minimum 2500 lábon kell átrepülnünk, 5500-ról spirálban jövök le, hogy a vízparti pályára leszálljak. Rögtön kiderül, hogy Afrikában vagyunk: az elvileg két napja leküldött repülési engedélyem még sehol, még további hármat kell várnunk, mielõtt továbbindulhatunk.
A következõ állomás El Jadida, a pálya lakóépületek közt húzódik meg, gyerekek fociznak az aszfalton, körülöttük pedig jönnek-mennek a motorbiciklik, szamárkordék, tehenek és birkák. Jól fogadnak, a meteorológiai épületben alszunk. Másnap Agadiron át Tarouddant-ba repülünk, ahol Jacques Chirac épp az „Arany Gazella” nevû palotafogadóban múlatja az idõt az ünnepek alatt. Pár napot kellemesen elmulatunk itt francia ejtõernyõsök és egyéb nyughatatlan népség társaságában, megcsodáljuk az elnöknek fenntartott marokkói katonai Pumát.
Tan-Tan-ba érve 27 csomós szél fogad, katonák segítenek kikötni a Tetrast, állítólag homokvihar dúl Laayoune-ban, nem indulhatunk tovább. A Paris-Dakar rallye-re váró francia kempingezõk bevisznek a városba, ahol 0,32 euróért annyi zöldséget veszünk vacsorára, hogy meg sem bírjuk enni. A katonák megengedik, hogy a reptéren aludjunk, használhatjuk a konyhájukat is. Másnap nyoma sincs homokviharnak, gyönyörû az idõ, Laayoune-on át eljutunk Ad Dakhlába. Útközben a Kanári-szigetek légterén haladunk át.
Az új év elsõ napján érkezünk Nouadibou-ba, szívélyes a fogadtatás. A rendõrség rögtön el is intézi pár mobilhívással, hogy engedélyt kapjunk Atarba repülni, de túl késõ már aznap elindulni, a rendõrörsön alszunk. Este vacsoravendégek vagyunk Dabou-nál, akit délben leszólítottunk, hogy adjon tippet, hol ebédeljünk. A rendõrök vízum híján nem akarnak kiengedni a városba, de amikor elmondom, hogy Mauritánia franciaországi nagykövete személyesen biztosított róla, hogy repülõvel nincs szükségünk vízumra, csodálkoznak és elengednek.
Másnap irány Atar, a vasúti sínek vonalán haladunk. A reptér csak heti két napot mûködik, ahogy megérkezünk, jön egy kertész és egy katona, és 2000 ouguiyát kérnek a gép õrzéséért. Lealkudom 1000-re. A katona telefonon riasztott három turbános jóembert, akik a kijáratnál azonnal lecsapnak ránk szállást ajánlva. Alig tudunk megszabadulni tõlük. Egy étterem teraszán pihennénk ki a megpróbáltatásokat, de ott terem az állítólagos rendõrfõnök, és kéri az útleveleinket. Végül megelégszik azzal, hogy vízum helyett igazolást ír az útleveleinkbe, de vele kell mennünk, hogy a rendõrfõnökkel elintéztessük a gép õrzését. Útközben aztán meggondolja magát, azt mondja, mégse, a fõnök kicsit rámenõs, 200 eurót akar majd legombolni rólunk. Vissza az étterembe, de jön egy autó, elvisznek a reptér igazgatójához, aki 17 órára a reptérre rendel minket, hogy befizessük az illetéket. 40 perc várakozás és több újabb önjelölt vámszedõ leszerelése után végre megjön az igazgató; lehervad róla a mosoly, mikor meghallja, hogy Nouadibou-ban csak 350 ouiguiyát fizettünk. Végül kiegyezünk 1000-ben 3 napra, a pénzt egyenest a zsebébe süllyeszti.
Másnap a bázis parancsnoka tájékoztat, hogy se õrzési díjat nem kell fizetnünk, se repülési tervet leadnunk, az igazgatónak meg pláne nem. Ha sivatagi leszállóhelyet keresünk, szóljunk csak neki. Három fiatal katonai pilóta jön nézegetni a Tetrast és kérdezgetnek, az egyiküktõl megkapom az adrari pályák összes GPS-koordinátáit. Elviszem õket egy körre a Tetras-szal, lelkesek és boldogok. Minden nap újabb sivatagi placcokat fedezünk fel, és mindenhol hihetetlenül kedvesen fogadnak.
Lejár az idõnk, indulunk tovább Szenegálba, St-Louis-ba. Az idõjárás nem kényeztet el, félóra repülés után a homokvihar visszafordít Atarba. A reptér igazgatója nem akarja engedni, hogy maradjunk, aznap érkezik a Paris-Dakar rallye karavánja, de a katonai parancsnok közbenjár, maradunk. Nagy élmény végignézni az etapot!
Három nap után végre megkegyelmez az idõ, és indulhatunk St-Louis-ba, GPS-szel a sivatagon át, 20-30 km/h szélben. Fantasztikus a sárga-barna homokkal csíkozott dûnék látványa, mintha katonai álcázásra készültek volna.
Megérkezvén, az ellenõr azonnal a toronyba hívat. Nem kapta meg Atarból a repülési tervet, és nincs engedélyem Szenegálba. Aztán somolyogva hozzáteszi: „Nem léphet be Szenegálba engedély nélkül, de esetleg el tudom intézni a dolgot: legalább 30 euro kell, hogy hétfõ reggelre megkérjem Dakarból a papírt, ma szombat van, minden zárva.” Megállapodunk 15 euróban. Elhelyezzük a Tetrast, és mikor már indulnánk taxit fogni, az ellenõr lejön a toronyból és sopánkodva visszaad 5 eurót. Vasárnap megnézzük a djoudj-i nemzeti parkot egy volt francia pilótával, aki 14-szer repülte át a sivatagot, és jól ismeri Nyugat-Afrikát, most szállodaigazgató. A rengeteg madár mellett látunk krokodilt, varacskos disznót, majmokat, gazellát, sétahajózáson találkozunk egy franciával, aki a pelikánoknak épít menedéket a száraz évszakra. Másnap vissza a reptérre, az igazgató nem mulasztja el megjegyezni: „Tudja, hogy ha engedély nélkül lép be Szenegálba, normál esetben elkobozzák a repülõjét és még egy jó kis bírságot is leakaszt?” Elõadom a szenegáli nagykövetségtõl kapott tájékoztatást, mely szerint engedély nélkül beléphetek. Az igazgató dühöng, az ellenõrrel tárgyal, végül faxot akar velem írattatni a dakari hatóságnak. Pár perccel késõbb az ellenõr felhív a toronyba, bejelenti, hogy megvan az engedélyem, és hozzáteszi, mennyit fáradt vele, háromszor telefonált és kétszer faxot küldött, ezért még 15 euro jár neki. Nem válaszolok, írom a repülési tervemet Saly-ba. Kis hallgatás után szeretné legalább az 5 eurót, amit elõzõ este nagylelkõen visszaadott. Befejezem az írást, és megjegyzem, hogy így is szépen kaszált. Némileg sértõdötten közli, „Rendben, mehet!”
Saly, a célállomás
Sikerül Renét meglepnünk. A reptéren találkozom a szenegáli ULM Szövetség elnökével, akitõl megtudom, hogy az engedélyt nem kötelezõ a Szenegálba érkezés elõtt megkérni, a helyszínen is beszerezhetõ…
Öt napot töltünk Renénél és a környéken repüléssel, majd indulunk Tambacoundába. Az ottani ellenõr némi apró után rádión szívélyesen a barátjaként ajánl a simenti repülõtéri kollégája figyelmébe. Elindulunk, erdõk és a Gambia folyó kanyargó medre felett repülünk. Füstfelhõben közelítjük meg a repteret, az õrök az erdõt perzselik körülötte a száraz évszakra készülve. A 2 km hosszú és 100 m széles döngölt pálya tökéletes állapotban van. Az egyetlen ember, akivel találkozunk, a meteorológiai állomás megfigyelõje, felajánlja, hogy rádión felhívja a 2 kilométerre lévõ szállodát, hogy értünk jöjjenek autóval, de mi inkább gyalogolnánk. Nem engedhet el minket egyedül a parkban. Meglátom a 125-ös Hondáját, megkérdem, nem vinne-e el? Felcsillan a szeme, hárman ülünk a motorra, bevisz a kis falu egyetlen szállodájába.
Másnap szafarira indulunk, a reggeli hidegben takaróba burkolózva csodáljuk a teherautóról az állatokat. Gyöngytyúkcsapatokat, tõlük nem messze oldalgó sakálokat, mindenfajta gazellacsordát, madarakat, majmokat, óriás krokodilokat, varacskos disznókat látunk, és hab a tortán, még egy leopárdot is; állítólag évente egy, ha erre jár, ezért tartanak belõle a Brigitte Bardot alapítványa által ajándékozott ketrecben.
Vissza a reptérre a Hondával, és irány Tambacounda. Az ottani ellenõr egy csomag cigaretta és 500 F CFA fejében (0,76 euro) megengedi, hogy a gépünk szárnya alatt töltsük az éjszakát a parkolóban.
Vissza a vadonba
Január végén érünk vissza a 10 centis hóval fedett Les Crots-ba. Több mint 14000 km-t tettünk meg, 106 órát repültünk meghibásodás nélkül. Vége az álomnak, visszatértünk a barbárok világába. Nincs több szolidaritás, nem kapunk se katonai GPS-koordinátákat, se ajándék üzemanyagot, a többirõl nem is beszélve. Úgy tûnik, a fejlõdõ országokban legalább még maradt némi civilizáció, a baksisosztogatás szokása ellenére.
Rolland James írása és fotói
Kádár Andrea fordítása