Dúdolgatom rezignáltan, miközben a szakadó szeptember végi esõbe merengek.
Pedig szép volt és repülésben bõkezû.
Számítógépemen néhány kép, emlékönindítónak. Sok van, hál’istennek sokat repültem az idén, munkából is, kedvtelésbõl is. Egyes képek kedvesebbek, mások kevésbé. Az újságban rendelkezésemre álló lapfelület alapján szelektálok.
Az elsõ itt mindjárt május elejérõl. Esküvõrõl jöttünk vissza Marosvásárhelyrõl és Bánffyhunyadnál felkanyarodtunk a nyugati Kárpátok lábaihoz. Kalotaszentkirály falu határában egy csurig átázott szántóföldrõl szálltunk fel, delet harangoztak. Jó termikes volt, de a látvány szívszorongató szépsége elterelte figyelmünket a varióról. Mire meguntuk a fogócskázást a gólyákkal és leszálltunk, autónk tengelyig süppedt a felázott rét sarába. Jó napunk volt, alig hajtogattam össze az ernyõt, Ilkó már le is stoppolt egy Aro-t, seperc alatt kint voltunk az országúton.
Július 18.-án, a Nagykanizsán megrendezett technikai triatlonról repültünk hazafele, 30-40 km/h-s északnyugati széllel. A Balaton egészen valószínûtlen színben szikrázott. Hagytuk magunkat lecsábítani egy kávéra Kiliti repterére, ahol látványosan megújult körülmények vártak, na meg a légi rendészek. Meglepetésünkre szimpatikusak és profik voltak, rímeltek a frissen felújított, minden részletében a minõséget sugárzó reptérrel.
Július 30.-án Dornavátrára repültünk volna, Kiss Laci barátunk új repterének a megnyitójára, de a román légtér õrei kifogtak rajtunk. Pedig minden engedélyünk rendben volt, még a határõr és a vámos kollégákat is kibolondítottuk Nyíregyháza repterére. Romániába ultrakönnyû légijármûvel bejutni azonban továbbra sem egyértelmû. Ez már csak így van, és egyelõre így is lesz.
Kárpótlásul bebarangoltuk Tokajt, Zemplént, a Bükköt és a Mátrát. Csak bóklásztunk, hol a szénaboglyák, hol a gomolyfelhõk között, nem kapkodtuk el a visszautat Budaörsre. Mire megérkeztünk, úgy éreztük, nem is veszítettünk sokat azáltal, hogy nem láthattuk Máramarost, a Radnai és a Kelemen havasokat.
Másnap átugrottunk Érsekújvárra, ahol hazánkban is érvényes ultrakönnyû autógirós pilótavizsgát és a nálunk még tisztázatlan perspektívájú légijármûvekre ICAO normás papírokat lehet szerezni, teljesen korrekt feltételek között, barátságos árfekvésben. Akit ez a lehetõség érdekel, jelentkezzen nálam vagy Méhész Zsolt barátomnál, aki a Celier féle Xenont kínálja, immár OM-val kezdõdõ lajstrommal. Miután megbeszéltük a kiképzés és a lajstromozás feltételeit, még átröppentünk egy sörre (persze alkoholmentesre, ami után már csak a guminõ következhet…) Privigyére, állítom, hogy a legszebb és legkulturáltabb placc, amit az idén láttam. Visszafele jövet, a virtuális magyar határ átrepülésekor készült a kép.
Augusztus 21.-én ellátogattunk a Hertelendy kastélyba. Valóban, ott túl a rácson, egy más világ van. Igényeseknek ajánlom. Õcsény érintésével jöttünk vissza, Dunaújvárosban éppen az országos vitorlázóverseny záróakkordja volt. Lehet, hogy pont elég lett volna a benzin hazáig, amennyiben takarékosan, azaz lassan repülünk. Akkor viszont a napnyugtával gyûlik meg a bajunk. Napnyugta plusz határeset üzemanyag-mennyiség sosem jó kombináció. A tankolás idõbe telik, utána viszont lehet gyorsan és egyben magasabb fogyasztással hasítani.
A Dunaújvárosi pit-stop mellett döntöttem. A szervezõk készségesen adtak kölcsön egy terepjárót és kannát, amivel kiugrottunk a kútra. Budaörsre a hivatalos VFR repülés utolsó percében estünk be. Lecsekkoltam, cseppre pontosan ugyanannyi üzemanyag volt a tartályban, mint amennyit beletankoltunk. Takarékosban tutira hazaértünk volna, de így volt biztonságosabb. Vagy ki tudja?
Augusztus 29.-én Caposile-ben, a már jól ismert Velence melletti placcon kora délutáni órákban hidegfront utáni labilis, termikus körülmények között repültünk egy izgalmasat, majd napnyugta elõtt, amikor már minden elállt, egy kéjeset, ugyanazzal a 33 m2-es Awak ernyõvel. Az igazság az, hogy a termikus körülmények kevésbé voltak bevállalósak, mint a tök szélcsendes start, fõleg, hogy közben Velencét is végignyargaltuk. Erich, a helyi góré, közben egész nap a Sython 130-as gázturbinás UL helikoptert nyúzta. Alig egy szezon alatt már közel 500 órát hajtott bele, olyan nagy az érdeklõdés iránta. A gép állítólag bírja, eddig legalábbis semmilyen mûszaki vagy egyéb probléma nem merült fel vele. Engem az döbbentett meg, hogy milyen valószínûtlenül csendes. Hogy kezes-e vagy sem, azt nem tudom, de abból, hogy talaj-közelben milyen manõvereket hajtottak vele végre kiképzés ürügyével, merem feltételezni, hogy nem lehet rosszindulatú.
Szeptember harmadikán már Blois-ban repültünk egy jóízût. Chambord kastélyát indultunk el becserkészni, de a szél a nap múlásával egyre erõsödött, így megelégedtünk a környékbeli kúriák és farmok légi leltározásával. Maga az éves francia ultrakönnyû kiállítás-vásár, ami már egyre inkább „búcsú” jellegû, nem dobogtatta meg a szívünket. Újdonság alig volt, az Air Creation például csak a Skypper-rel, egy közepesen ihletett „café-racer”-szerûséggel tudott elõrukkolni a tavalyi nagy dobás, a Bionix után.
Legagresszívebben ezt a Twin Bee nevû torzszülöttet nyomatták, becsületszóra nem értem, hogy feccolhatnak pénzt és energiát egy ilyen ízlésficamba, amikor annyi esztétikus és nagyságrendekkel jobb repülési tulajdonságokkal rendelkezõ repcsi van a piacon. Ilyen például az Egriek Monsoon-ja, ami a frissen fejlesztett winglettel topless szárnyán büszkén uralta a motoros sárkányokat. Merevszárnyúaknál a Corvus Phantom keltett feltûnést, meg persze a villanyos Yuneec, melynek autonómiája mmár három óra körül jár a Kokam akksiknak köszönhetõen. a Fly Synthesis Syncro-ja levegõben is bemutatkozott, repülésének minõségében lágyan köszönt vissza szépsége.
Az igazi nagy újdonság viszont a Fama, a másik gázturbinás ultrakönnyû helikopter volt. Annyira halk, hogy a repülés legtöbb fázisában a rotor lappogása elnyomta a turbina surrogó-sípoló hangját. Brutálisan szép és úgy is repül. Nem garantálom az objektivitásomat, de az a benyomásom, hogy az ultrakönnyû helikopter kerül hovatovább a francia repülõs társadalom érdeklõdésének a fókuszpontjába, csakúgy, mint két-három évvel ezelõtt az autogiró. Ez történik, ha kinyitjuk a forgószárnyasok pandora-szelencéjét?
Másnap útban hazafelé megálltunk Saint Fargeau városka határában és egy tarlóról startolva körbekóboroltuk a helyi kastélyt. Ennek a parkjába már szálltunk le motoros sárkánnyal vagy tizenöt évvel ezelõtt Pamaccsal és Ikarus Tonival, nyugodjék csendesen. A spontán döntés alapján, útszéli libalegelõrõl való startolásban olyan rutinra tettünk szert, hogy a negyven perces repülés bruttó egy órába sem telt, szereléssel, teregetéssel, hajtogatással és elpakolással együtt. Mentségünkre legyen mondva, ilyenkor Garmin Aera 500-asommal lecsekkolom a kérdéses légteret, az utaktól, településektõl az elõírásos távolságokat precízen tartom, arra is ügyelek, hogy mindig legyen vészleszállóm. És fõleg: igyekszem a lehetõ legdiszkrétebben viselkedni.
Nektek vannak jó repülõs képeitek és történeteitek?
Töltsük fel a www.vampair.hu portálra.
Szöveg: Szabó György
