Sokadszorra tértünk vissza októberben Erdélybe repülni, s még távolról sem teltünk be vele…
Ezúttal olyasvalaki csatlakozott hozzánk, aki nemcsak jó ismerõje és értõje a madártávlatból meglesett tájaknak, hanem különös tehetséggel tudja meglátni és megörökíteni varázsukat is. Varga Norbi, a tatai, egészen pontosan agostyáni motoros ernyõs pilóta és légifotós már jó néhány repülõs kalandban volt társunk külföldön és Magyarországon, de a szívünkhöz legközelebb álló légtérben most õsszel volt elõször alkalmunk együtt barangolni.
Norbi, a szabadság vándora sziklamászóként kezdte, aztán siklóernyõzéssel, majd motoros ernyõzéssel folytatta az emelkedést. Kiállításainak témája mindig egy-egy város, vidék, táj bemutatása. Ami Erdély feltérképezését illeti, a csíksomlyói búcsúról készült fotósorozata sikerét még sok más követi majd. Itt csak ízelítõt adhatunk a részben együtt bejárt – berepült – tájakról készült képeibõl. Sajátjainkat is melléjük téve, amolyan kedvcsináló, képes útinaplót igyekeztünk összeállítani mindarról a szépségrõl, amibe belekóstolhattunk.
Királyhágó
Péntek délután volt, eléggé kiszámítottan érkeztünk a napnyugta elõtti repülésre. Élesd elõtt aztán kilátástalan dugóba kerültünk. Pár perc tétovázás után elindultunk a szembejövõ sávon. Pár kilométer után a több órája dekkoló kamionsofõrök már próbálkoztak azzal, hogy kiállnak elénk, volt fékevesztett dudálás is. Végül egy rendõr ugrott elénk, és habzó szájjal ordítozott velünk. Higgadtan és rezzenéstelen arccal közöltük vele, hogy fontos EU-s megbízásból sietünk légi fotót készíteni a feketetói vásárról, addig akarunk elõrefurakodni, amíg felszállásra alkalmas rétet nem találunk az út mentén. Még azt is megkérdeztük, hogy „nem-e tudna” minket villogóval felvezetni. Annyira meglepõdött, hogy meg sem büntetett. Pár kilométerrel odébb meglett a megfelelõ libalegelõ. Rekordidõ alatt szálltunk fel, tizenöt percnyi repülés után már felülrõl fotóztuk az 580 méter magasan kanyargó hágót, ami századokon át nemcsak Bihar és Kolozs vármegye, hanem 1557-tõl 1867-ig Magyarország és Erdély határa is volt. A túloldalon pedig már látszott a feketetói vásár.
A feketetói vásár
Fiatalkorunk rendkívüli eseménye volt minden évben. Persze nem azért, amiért a Kalotaszegrõl, Nyugati-Kárpátokból, Szilágyságból vagy akár Máramarosból odaözönlõ parasztoké és elsõsorban erdei, havasi embereké volt ez az országos vásár, mi nem kucsmát, bekecset vagy feleséget akartunk vásárolni, még csak nem is régiséget, amint ez a nyolcvanas-kilencvenes években nagy divat volt, mi a „népi Woodstock-fíling” kedvéért zarándokoltunk oda, meg persze azért, hogy találkozhassunk a „magyarból” átruccant táncházas fiatalokkal.
Ideje volt fentrõl is vetni egy pillantást a vásárra, mintegy záróakkordként. Mint amikor kimerevedik egy snitt Sergio Leone filmjeiben. Mert bizony véget ért egy korszak, bezárult a kör. Ma már a Falk Miksa utcabeli régiségkereskedõk állítanak ki a vásárban, azok a létfontosságú kéziszõttes, faragott vagy cigány ötvös kalapálta portékák, amiket a pakurárok itt vettek volna meg, vagy még inkább: adtak volna érte túrót, gyapjút vagy birkát, egyszer egy évben, azok ma már Kínában készülnek, a Tescóban vagy a Metróban bármikor kártyával kifizethetõk, akár hitelre is elvihetõk. Persze a ma már ismert következményekkel. A feketetói vásár már csak egy emlék. A hivatalos GND 150-rõl lenézve a rengeteg kacatra, eszünkbe jut a korábbi színes emberforgatag, a hangulat, a találkozások élménye. Megdobban a szív. Tiszteletkör, repülünk tovább a lenyugvó nap aranyában, otthagyjuk a koszos árnyékban a sok felesleges árut és árust.
Tordai-hasadék
Melyik három „P” öregbíti Torda hírnevét? – szokta kérdezni viccmester apósom.
A szakállas válasz: a tordai pogácsa, a tordai pecsenye és a tordai hasadék.
Valójában két hasadék is van, a tordai és a túri.
Számtalan legenda jár közszájon, ezekbõl álljon itt kettõ, a Vampair-fílingtõl egyik sem idegen:
A kunok elõl menekülõ Szent László király imáját az Úr meghallgatta, és egy hatalmas hasadékot alkotott, amelyet Isten segedelmével csak a nagy király lova volt képes átugratni, az õt üldözõ pogányok azonban belezuhantak (a hasadék méreteit tekintve inkább átrepülésrõl kellene beszélni). Földet éréskor leesett a király sisakját díszítõ rozmaringszál, és a sziklák közé hullott, ahol egy pillanat alatt kihajtott, és máig látható gyönyörû rozmaringbokorrá növekedett.
Egyszer egy, a túri hasadék környékén ökreit legeltetõ embert megtámadtak a hasadékban ólálkodó farkasok. Az egyik megdühödött ökör a szarva hegyére tûzte az egyik farkast, testét átlyukasztva. A sebzett farkas eliszkolt, de másnap a faluban meghalt egy ember, át volt szúrva a teste egy ökör szarvával. Ebbõl nyomban kiderült, hogy emberfarkas volt.
Székelykõ
Az 1200-as években már ismert Torockó település fölé 1130 m
magasan tornyosul a Székelykõ. 1285-ben a székelyek Lajos vezérükkel az élen innen rontottak rá gyõzedelmesen a tatárokra. Manapság közismert siklóernyõs placc.
Torockószentgyörgy vára
A Torockayak a XIV. században kezdték építeni ezt a várat egy 740 m magas sziklaszirten. 1704-ben a Rákóczi-szabadságharc idején Tige osztrák generális ágyúval lövette szét.
Kõhalom
Kõhalom (Rupea) a komcsi korszakban annyira hírhedt volt gyûjtõtáboráról, helyi jellegû „goulag”-járól, hogy az 1324-ben épült vár fel sem tûnt nekünk. Legutóbb Bukarestbõl hazafele jövet napnyugta elõtt húsz perccel haladtunk el alatta, nem lehetett megállni, hogy be ne repüljük. Volt is egy megfelelõ rét az E60-as út szélén.
Legenda is van hozzá:
Hunyadi János idejében a török ostromolta a várat. Beüzent a basa, hogy ha egy szekér aranyat nem fizetnek, kõ kövön nem marad, és még a csecsszopó gyermeknek sem kegyelmeznek. Egy Menenges nevû ember, aki messze földön híres volt ördöngösségérõl, aki még a vizet is borrá tudta változtatni, felajánlotta,
hogy részletre kifizetik, és beleegyezett, hogy a királybíróval együtt túszként Törökországba menjen. Ott be is zárták egy toronyba, de õ egy hajnalon köpönyegére ült a királybíróval, és repült, mint a szél, olyan sebesen, tengeren, erdõkön át, hogy mire feljött a vacsoracsillag, szépen leszállott a kõhalmi vár udvarán. A nagy, súlyos lánc, amit a török a lábukra vert, ma is ott látható a kõhalmi vár egyik szögletében.
Vármezõ
Szeptember 27–28-án harmadik alkalommal rendeztek hõlégballonos találkozót Vármezõn. Mi már törzsvendégnek számítunk ezen a számunkra érthetetlen népszerûségnek örvendõ rendezvényen. A bemutató repüléseken és a néhány kiváltságos megreptetésén túl a Görgényi-havasok, a Küküllõmente és Szováta légi bebarangolása volt a látogatás igazi célja. Norbi még azt is megengedte magának, hogy vasárnap átrepüljön Gyergyóba a rokonsághoz ebédelni, onnan meg vissza. Csak harminckét kilométert repült összefüggõ erdõ felett.
Medvét viszont egyet sem látott. Bezzeg, ha leállt volna a motor, egymás lábát taposták volna le, hogy ismeretséget köthessenek vele…
Szováta
Látta viszont a Medvetavat Szovátán, amiben másfél méter mélyen már 66 °C a tömény sós víz hõmérséklete. A reumás és különbözõ nõi panaszok enyhítésére kiválóan alkalmas vizû tó nevét állítólag onnan kapta, hogy a tó felülete kiterített medvebõrhöz hasonlít.
Csíksomlyó
Csíksomlyón már 1352-ben voltak ferences szerzetesek. A XVI. században készült „Napbaöltözött Asszony”, a csíksomlyói Madonna a székelység legfontosabb kegytárgya, a csodatételeibe vetett hit miatt Csíksomlyó a székelyek legjelentõsebb búcsújáró helye. Bár korábban a búcsú a szent hitüket megõrzõ katolikusok hálaadásáról és a protestánsok feletti gyõzelemrõl való megemlékezésrõl szólt, napjainkban egyre inkább ökumenikus ünnep, az erdélyi magyarság összetartozásának és fennmaradásának a jelképe.
Békás-szoros
Gyilkos-tóra és a Békás-szorosba úgy a legcélszerûbb repülni, ha a Gyergyó-szentmiklóst Csíkszeredával összekötõ úton lévõ elsõ benzinkút melletti rétrõl startolunk, onnan szélcsendben 15–20 percnyi repülés az 1257 méter magas Pongrác-tetõ, onnan már látható a Nagy- és a Kiscohárd, ennek a tövében kezdõdik a szoros.
A Pongrác-tetõvel van az a vicc, hogy jön kifele Gyilkos-tó felõl a székely a rakott szekérrel, maga is a lovak mellett bandukol. Pesti egyetemista stoppol, kérdi az öregtõl, felülhet-e a szekérre. Mondja az öreg, nem, fiam, mert nagy a terû, alig bírják a lovak. Együtt ballagnak egy darabon, felérnek a Pongrác-tetõre, ott megkérdi a srác: – Most, hogy lefele megy az út, felülhetnék? – Nem, fiam, me’ nagy a terû, lûtûre nyomja a lovakat. – Hát akkor mikor ülhetek fel? – kérdi a csávó. – Majd Gyergyóban, ott két órán át abrakoltatok, akkor felülhetsz…
Egyes-kõ
Szent Anna tó
Öcsém-tetõ
Maros és Olt
A legenda szerint Maros és Olt két szépséges tündérkisasszony volt, az elsõ nyugodt, csendesebb természetû, a másik cserfes, pajkos, mindenben elsõ akart lenni. Apjukat a tündérek királya a Fekete-tenger partjára számûzte. Õt akarták a lányok meglátogatni, ezért anyjuk folyóvízzé változtatta õket. Olt sziklákat törve, fákat, köveket sodorva keletnek, Maros nyugodtan csörgedezve nyugat fele indult a hosszú útra. Olt alig ért a Vöröstoronyi-szorosig, ott kimerült, alig-alig folydogált, alig
bírta vonszolni magát. Akkor hallotta meg, hogy hömpölyög felé egy hatalmas folyó, abból pedig kihallotta testvérének, Marosnak a hangját: Jer velünk! Engem magába fogadott a Duna, õ elvisz minket édesapánkhoz.
A Duna hátára kapta Oltot is, így látták meg édesapjukat a Fekete-tenger partján. Örömmel kiáltották egyszerre édesapjuk nevét, de többet már nem szólhattak, belemerültek a Fekete-tengerbe.
A Hargita naplementében... vagy kevéssel utána
Szöveg: Szabó György
Képek: Varga Norbert & Vampair
