Az Istenszéke Marosvásárhelytől hatvanvalahány kilométerre levő 1381 m magas vulkáni eredetű hegycsúcs a Kelemen-havasokban. A Maros mentén észak fele az első magaslat, amit tiszta időben a Maros völgyéből már Ludasról is látni lehetett, mielőtt a Ceausescu-korszakban épült vásárhelyi vegyikombinát meg nem oldotta volna a völgy tartós környezetszennyezését. Gyerekkorunkban egyfajta babonás tisztelettel emlegettük, nemcsak a hely méltóságteljes látványa miatt, nem pusztán a csúcsot körülölelő irdatlan erdőség mendemondái, tündérekkel és barnamedvékkel vegyes mondavilága miatt (ne feledjük, hogy Wass Albert híres-neves funtineli boszorkányának a placcáról van szó), hanem azon egyszerű oknál fogva is, hogy az Istenszéke megmászása jó kondícióban levő turisták számára is egész napos megerőltető túrának számított.
Annak idején hajnali négykor kellett indulni a völgyből, hogy napnyugtára vissza lehessen érni, elcsigázva, de a látottaktól elvarázsolva.
Ebben a kontextusban kissé nagyképűnek tűnt az a beköpésem, augusztus tizenkettedikén, egy kánikulai munkanap után, amit a marosvásárhelyi fuvarozócég irodájában girheltünk végig, hogy stresszoldás végett ugranánk fel az Istenszékére. Az abszurdnak tűnő gondolatot tett követte. Hat órakor már készülődtünk a felszálláshoz a marosvécsi Kemény-kastélytól pár kilométerre északra, az első út menti kaszálón.
A magasságmérő QNH 610 m-t mutatott, a hőmérséklet bőven harminc fok felett, a levegő pedig úgy állt, mint a cövek. Klocza Zsolti Ros 125-össel szerelt Redbackjéhez a 23 m2-es Reactiont, én pedig a megszokott Redback Simóhoz a legkevésbé gyors felszállást igénylő tandemernyőt, a 43 m2-es Thankát teregettem. Motiváltságunk hibátlan felszállást eredményezett. A híg levegőben nem ment könnyen a magasság nyerése. A domborzat majdnem olyan tempóban nőtt alánk, mint ahogy emelkedtünk.
Mire megérkeztünk a hegy lábához, beindult a völgyszél, és megoldotta az emelkedéssel kapcsolatos gondokat. Igaz, a lombkoronák magasságában kellett maradni, hogy a plusz egyes-másfeles varió meglegyen, de úgy saccoltuk, hogy elég meredek a hegyoldal ahhoz, hogy hajtóműleállás esetén vissza lehessen siklani a hegy lábánál elterülő legelőre. Az idő múltával és a magasság nyerésével négyzetes arányban jött a segítség a lejtőtől. Ötven perc elteltével alattunk volt az Istenszéke, a kilátóról elcsigázott és boldog turisták integettek felénk. Motorjaink már alapjáraton duruzsoltak, így nem aláztuk meg sem őket, sem a helyet, pár perc eufória után így is azon vettük észre magunkat, hogy kétezer méter felett vagyunk. Megkezdtük a süllyedést visszafele, és amint leértünk a völgybe, láss csodát, ismét hátszelet észleltünk.
GPS-em nemsokára hetven feletti értékekkel kápráztatott el. A napnyugta közeledtével beindult a lefele áramlás a völgyben, így alig húsz perc alatt a felszállómező felett voltunk. Akkor ment le a nap a Mezőség lankái felett. Kevesebb mint egy órára rá már ismét Marosvásárhelyen voltunk, a Víkend telepen öblítettük le az út porát Sólyom bácsi kocsmájában. Bruttó négy óra alatt megjárni az Istenszékét, ekkorát ott még senki nem mert hazudni.
Szöveg és képek: Szabó György
Ha már Isten segítségével megjártuk az Istenszékét, gondoltuk, el kellene látogatni Wass Albert szülőföldjére is, a Mezőségre, levegőből nézni meg, hogy mi maradt a bölényesi lankákból, ahol Buzát nevű őse i. sz. 1000 körül hont foglalt magának, a Szúnyogok szigetét, ahova kunok, tatárok, törökök, de még inkább a magyar és osztrák uralkodók pribékjei elől menekültek a pogány magyarok, meg persze a záhi tavakat, ahol az utolsó táltos élt. Erre a repülésre augusztus 17-én került sor, de nem volt egyértelmű sikertörténet. Hidegfront utáni erős, lökéses szélben araszolgattunk nyugat felé, fél óra kellett hozzá, hogy a Maros völgyét elhagyjuk. Amikor a faragói tavak után feladtuk és visszafordultunk, 90 km/h-nál is nagyobb volt időnként a GPS-sebességünk. Na majd legközelebb, ha az Öregisten is úgy akarja.
