Valamikor gyermekkoromban kezdtem el álmodni a repülésrõl. Azóta ez az egyetlen visszatérõ álmom – sokszor csak úgy „magamtól”, segítség nélkül repkedek. Nem, még seprû sincs alattam!
|
|
 |
Aztán egyszer csak ott találtam magam a reptéren, a „vámpírok” között.
Elõször egy Trenert próbálhattam ki. Ez a kaland kicsit „vadászpilótás” volt: tetszett a sebesség, a manõverek. Egy rövidebb repülés következett az új G1-gyel, ami – a Trenerhez képest – inkább „sétarepülõs” élményt jelentett számomra. Aztán jött a motoros sárkány – és teljesen elkápráztatott. Semmi nem választott el a levegõtõl, hallottam a szél süvítését. Mégis a motoros ernyõzés lett a legkedvesebb számomra, talán mert ez emlékeztet leginkább az álmaimra. A lábaim magasan a fák koronái felett „lebegtek”, és fentrõl nézve valahogy leegyszerûsödött a világ. A problémák jelentéktelennek tûntek, eltöltött a nyugalom.
Egy magas kilátó tetején elkap a tériszony, de repülés közben semmi ilyet nem éreztem. Természetesen minden alkalommal utas voltam, sokat kell még gyakorolnom, mire eljutok az önálló repülésig – de a gyakorlás is jó. A siklóernyõt egy idõ után elkezded érezni. Elõször nagy, meg sok a zsinór, amelyek ráadásul szeretnek összegabalyodni, de aztán megtanulod, melyik hova tartozik. És futni is kell, amit különben nem szeretek, de ez a futás más. Eleinte nehéz, mert húz az ernyõ, de a siker kárpótol. A társaság is nagyon jó. A többiek órákon keresztül türelmesen tanítgatnak. Jó látni, ahogy a repülés iránti szenvedély összehozza az embereket.
Fehér Eszter
Fotó: Koszta Péter
Fotó: Koszta Péter
