Magasság, sebesség, ész: a népi hiedelem szerint a fenti tényezõk közül egyidejüleg legalább kettõ megléte szükséges ahhoz, hogy a repülés ne becsapódással érjen véget. A világrekorder Andi Siebenhofer bevállalós pilótaként él a köztudatban, tokorcsi „vendégszereplése” során azonban minden megnyilvánulásával rácáfolt erre. A látottak alapján biztosra vehetõ, hogy magasság vagy sebesség híján sem lenne bajban.
– Néhány éve latin-amerikai hegyi repüléseid révén vált ismertté a neved a szakmában…|
|
– Peruban és Venezuelában egy 5700 méter körüli hegy csúcsáról, illetve a 6785 méter magas Huascaráról repültem le siklóernyõvel. Elõtte persze fel kellett jutni odáig. Társaimmal teherhordók nélkül, minimális felszereléssel vágtunk neki a túráknak, az ernyõmben is aludtam. A felkészülés részeként eladtam a lakásomat, és vettem egy lakókocsit, amiben nem volt fûtés – hogy szokjam a klímát, ebben húztam ki a telet. Aztán úgy adódott, hogy visszatérve még három évig ez a lakókocsi volt az otthonom.
– Aztán meg a Vatikánt nézted ki leszállónak…
– Közvetlenül az iraki háború kitörése után történt… Egy 74 éves pap barátommal gyûjtöttük a beavatkozás ellen tiltakozók aláírásait, és az azokat tartalmazó listát motoros ernyõvel juttattam el a Vatikán vezetõségének, amely akkor még nem foglalt hivatalosan állást ebben a kérdésben. Faxon kértem engedélyt a berepülésre, és mivel nem kaptam választ – a hallgatás akár beleegyezés is lehet, elindultam. Öt napig tartott az út, ezalatt olyan hír is eljutott hozzám – bár nem tudom, mennyi alapja volt –, hogy a Vatikán terrortámadásnak tekinti az „akciómat”. A helyzetet tisztázandó még menet közben interjút adtam egy tévécsatornának. Persze továbbra sem voltam nyugodt… Hat óra negyven perckor értem a városállam fölé, egyfolytában azt figyeltem, vannak-e mesterlövészek, de csak egy rendõrautót láttam. Utasai az igazak álmát aludták, akkor sem ébredtek fel, mikor alapjáraton elhúztam a fejük fölött. A turbulens viszonyok között szálltam le, közben – a hely szelleméhez méltóan – fohászkodtam magamban: Istenem, add, hogy ne lõjék szét a hátsó felemet… Mikor végre földet értem, az alkalomra vásárolt új cipõm megcsúszott a kikopott kövön. Hanyatt estem, a légcsavart persze sikeresen ledaráltam. Na, erre a rend õrei is magukhoz tértek, sõt nagy szirénázás közepette számos kollégájuk is a helyszínre sietett. Én meg, mint egy nagy bogár, csak feküdtem a hátamon magatehetetlenül. Nem sokáig, mert már vittek is a sittre.
– Milyenek a börtönviszonyok Olaszországban?
– Egész jók. Egyébként a rendõrök és a börtönõrök díjazták az ötletemet. A média és a közvélemény is mellém állt – ennek köszönhetõ, hogy már másnap szabadon engedtek.
– Eddigi legnagyobb dobásod a Földközi-tenger fölötti 871,6 kilométeres rekordrepülés volt (részletes beszámoló a Motormadár áprilisi számában – a szerk.). Hogyan készítetted elõ a nagy utazást?
– Igyekeztem tanulni az elsõ, sikertelen kísérletembõl, amire az akkori gépem, egy átalakított Flyke is ráment. A legtöbb gondot a szponzorok felkutatása okozta. Folyamatosan tárgyaltam, közben persze be kellett szerezni a repülési engedélyeket, ami – mint ismeretes – nem két fillér. Egy ideig bukni látszott a projekt, ugyanis az egyik támogatóm csõdbe ment.
 |
| A 70 lóerõs Hirth motorral szerelt paratrájk |
Az indulás napjára gyakorlatilag minden pénzem elfogyott. A „kegyelemdöfést” a görög hatóság adta meg: már a helyszínen, mindenféle ésszerû indok nélkül visszavonták a felszállási engedélyemet. Ez a húzásuk az utolsó pár ezer eurómba került. Mikor végre mégis megadták az engedélyt, már ahhoz se volt erõm, hogy féljek, csak túl akartam lenni az egészen. A tudat persze velem volt, hogy a „point of no return” után ketten maradunk: a Földközi-tenger és én.
– Ezzel a repüléseddel is az iraki háború ellen tiltakoztál…
– Hiszek abban, hogy a repülés – a média közvetítésével – valamilyen magasabb cél szolgálatába állítható.
– A továbbiakban is a Fresh Breeze-zel kívánsz együttmûködni?
– Abszolút.
– Keringett a neten egy video, melyen egy sikertelen loopingodat sikerült megörökítenie a szemfüles „operatõrnek”…
– Ez egy kicsit nehéz dolog… Akkorra már rengeteg loopingot csináltam hátimotorral, trájkkal viszont ez volt az elsõ próbálkozásom. Százötvenen úgy gondoltam, még belefér, aztán majdnem salto mortale lett belõle. Nyolcvanon mentõernyõt dobtam, és viszonylag lágyan értem földet. Csak az volt a baj, hogy háromezren látták.
– Mivel akarod überelni a világrekordot?
– Egyelõre nem tudom… de valamit kitalálok!
Mezei Katalin
Fotók: Szabó György
Fotók: Szabó György
