Elkezdõdtek az edzések a 2014-ben Dunaújvárosban megrendezendõ UL Világbajnokságra. A pilonkerülgetõs számok külsõ szemlélõ számára egyszerûnek tûnnek, a hétköznapi (netán hétvégi) ...
...motoros ernyõs akkor lepõdik meg elõször, amikor az elsõ pilon közelében el akar húzni, pláne ha azt körbe akarja repülni egy túldöntött fordulóval. Feltevõdött bennem a kérdés, hogy kinek is ajánlható ez a sportág, ki az, akinek esélye lehet, hogy bajnok legyen, ne csak a repülést magát, hanem a gyõzelmet is élvezze? A legelsõ kérdés azonban: ki az, akit oda szabad engedni a pilonok közelébe? Ha már repült vagy száz órát valaki és kezdi érezni, hogy él az ernyõ a feje felett, már fel is teheti magának a kérdést. És ha már feltette, akkor jó eséllyel ott a helye a rajtlistán, hacsak nem a dobogón. A nagy kérdés az, hogy a verseny szelleme mennyire teszi veszélyessé az illetõ számára ezt az egyébként sem veszélytelen tevékenységet. A harcra készülés, a párbaj, vagy ki tudja, talán a beavatási rítusok, a ma ismert versenyzés elõzményei, olyan õsi, az ösztönvilágban gyökerezõ motívumok, amik nem mindig a legjobbat hozzák ki az emberbõl. Kiben mi van ott, abból. Az észlény, a civilizált, konformista énünk valószínûleg biztonságosabb, egyben megalkuvó és sunyi. A mentõernyõ is ilyesmi: egy bizonytalan, (hogy ne mondjam: gyáva) pilóta számára többlet biztonságérzet forrása lehet, ami repülését kiegyensúlyozottabbá, lazábbá, biztonságosabbá teheti, míg egy forrófejû, bevállalós pilóta hamis biztonságérzetet kap tõle, ami csak tovább növeli rizikófaktorát. Maradjunk annyiban, hogy az, aki hajlamos rá, hogy különleges alkalmakkor, (fõleg, ha kamerák és rivaldafény hergelik), fitogtassa képességeit, aki közönség elõtt vagy bandában többet szokott villantani, mint amit „normál” körülmények között bevállalna, jó eséllyel megnöveli az esélyét annak, hogy pórul járjon. A sikeres versenyzõ nem próbálkozik olyasmivel, ami edzés során még nem sikerült, nem számít a versenyhangulat okozta többletre, bármennyire is stimulálóan hasson rá a közönség bátorítása. Kivételt képez az az eset, amikor ennek a rizikónak a vállalása nem jár többlet veszéllyel. Ilyen az, amikor a hosszútávfutó az utolsó kilométereken sprintel egy isteneset. Ha kifullad, akkor is beér, jó eséllyel ugyanazzal a helyezéssel, mintha végig egyenletes tempóban futott volna. A sikeres akkró pilóták azonban soha olyat nem mutatnak be közönség elõtt, amit már alaposan be ne gyakoroltak volna. Az, aki uralni tudja az adrenalin-áramlás okozta ösztön-túltengést, nagyobb biztonságban van. Az extrém sportokban legalábbis. Hogy a magánéletben ez a dolog mennyire jön be, az egy másik történet. Persze az öreg-nek tervezett pilótákat is éri meglepetés, de ennek az esélye kimutathatóan kisebb. Van olyan is, aki versenyhelyzetben blokkol, vagy képességeinek csak töredékével gazdálkodhat, ez is alkati kérdés. Az ilyen beállítottságúak számára nem biztos, hogy jó ötlet a versenyzés, lehet, hogy még a repülés sem. Vészhelyzetben ugyanis nem szerencsés, ha valaki leblokkol, vagy bepánikol.
Más kérdés, hogy egy jó edzõ képes oldani ezeket a görcsöket, a sport által így sokat javulhat az illetõ helyzete, úgy összességében, nem csak ebben a légi kérdéskörben. Nos, ha ezeket a kérdéseket õszintén megválaszoltuk, érezzük már, hogy élvezet vagy frusztráció forrása lesz-e a repülés, netán a természetes szelekciónak adnánk extra esélyt. Ha meggyõzõdés az, hogy túl lehet élni, érdemes latolgatni a gyõzelem esélyeit, pontosabban feltételeit is. Hát persze, van egy elvárt minimum tudás-szint. Meg készség is. De még fontosabbak a következõek, alighanem ebben a sorrendben: 1. A tanulás, a fejlõdés képessége. Az, hogy egy mozdulatot, egy fogást, egy trükköt könnyedén, spontán módon ellopjon, elsajátítson, szakzsargonban: interiorizáljon valaki. Ez egy az empátiával összefüggõ adottság, rá kell tudni hangolódni az oktatóra, vagy akár a másik versenyzõre (akit lekoppintunk), vele együtt kell tudni rezegni, rádiós analógiával: ott kell tudni lenni figyelésen az õ frekijén, és ami nagyon fontos: vételen. Igen, ez roppant lényeges. Mai világunkban, ahol jól felfogott üzleti érdekek miatt az egyén egoját a marketinges szakemberek jó alaposan megnövelték, hogy mindenféle szir-szart el lehessen adni neki jó pénzért (mert megérdemli) hajlamosak vagyunk rá, hogy vétel helyett adáson legyünk, gyakran ragad be az adó (PTT) gomb, és ilyenkor az elnyomja a vételt. Más szavakkal: nem az a fontos, hogy megmutassuk, hogy mi milyen pengék vagyunk, hanem az, hogy más pengeségét ellessük. 2. A fegyelem, a módszeresség és rendszeresség képessége. Ebbõl adódik a precizitás, az igényesség. Aki tízszer egymás után leszáll ugyanarra a pontra, végig tudja húzni a lábujja hegyét a füvön vagy száz méteren, vagy egész egyszerûen: akinek mindig elsõ rántásra pöccen-röffen be a motorja, mert még véletlenül sem kokszos vagy világos a gyertyaképe, hanem mindig õzbarna: hosszú távon mindig elõnyben lesz a zseniális de szeleburdi és szétszórt versenyzõhöz képest. 3. A testalkat. Tetszik, nem tetszik, nem vagyunk egyformák, nem születtünk egyenlõ esélyekkel. Testünk egyben szellemi-lelki adottságainknak, isteni áldásnak vagy hordozott átkainknak a kirakata. Testbeszédünk sok esetben többet mond valós énünkrõl, karmánkról, mint amennyit szeretnénk. A repülésben a kis testtömeg alapvetõ elõny. Ezen nincs amit rugózni, ez van. Manapság, amikor szempont, hogy minél több terméket be lehessen dobálni az emberi testbe, mint egyfajta önjáró komposztba, ez nem könnyû. Ha most összeesküvés elméletet akarnék gyártani, azt mondanám, hogy azért hizlalnak minket egyre több és egyre gyanúsabb nagyipari takarmánnyal, hogy a késõbbi korokban jó sok nyersolajat lehessen kitermelni földi maradványainkból. Viccet félretéve: elég ha Matthieu Rouannet, Alex Matheos vagy Szabó Edina tömagadatait megnézzük, egyértelmû: zsokék elõnyben. A kis testalkattal jellegzetes mozgáskultúra jár, egyfajta anti-mackós jelleg. Az ilyen alkat inkább való levegõbe, mint a kosárlabdás, az amerikai focista vagy a szumó. Piknikus, melankolikus, de lehet, hogy még a nehézatléta testalkatúak is: ez nem a ti bulitok. Maradt az agilis, szangvinikus emberke. Fontos még, hogy ügyes legyen.
A jó mozgáskoordináció, az bizony nem mindenkinek adott. Borzasztó, de ez van. Van aki lelkesen és szorgalommal fog órákon át harcolni, hogy félig, pár másodpercre felhúzzon egy ernyõt, a másiknak meg magától feljön a feje fölé és ott úgy áll meg, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Szégyellem, de elmesélem: nekem nagyon nehezemre esik a szemébe mondani valakinek, hogy béna, kár erõlködnie, a repülés számára mindig csak frusztráció és veszély forrása lesz. Ha ilyen csillogó szemû, de repülésre alkalmatlan növendékkel hozott össze a sors, pár óra idõpocsékolás után inkább adtam neki egy ernyõt és hagytam kínlódni egymagában, amíg meg nem unta a szívást. Ha mégsem, akkor abban maradtam vele, hogy majd hívom, ha lesz újra alkalmas idõjárás a gyakorlásra, s valahogy sose lett… Az ilyenek néha feltûntek más klubokban, oktatóknál, akik nem ritkán éltek a lehetõséggel, hogy legalább eladjanak nekik valami hasznavehetetlen felszerelést, úgyis mindegy alapon. Én úgy döntöttem, hogy ha valakit nem tartok alkalmasnak, érettnek vagy érdemesnek az égi sétafikálásra, nem verem költségbe. Nem is szerettek ezért. Ezzel ellentétes oldalon, találkoztam az elmúlt tizenöt évben rengeteg „madáremberrel” is. Személyes tapasztalatom, hogy az „ügyes” pilóták, akik fáradozás nélkül, azonnal el tudják sajátítani a jó mozdulatot, mozgássort, akik nem tétováznak, jól idõzítenek, satöbbi: rendelkeznek egy icipici „mellékhatással”. Egy idõ után ki szokott derülni legtöbbjükrõl, hogy nem csak ügyesek, de ügyeskedõk is. Más szóval: tisztában vannak „mozgás IQ”-jukkal, azzal, hogy jobb képességekkel rendelkeznek az átlagosnál és természetesnek érzik, hogy ez számukra egyfajta feljogosítás arra, hogy a társadalom fölé helyezzék magukat, annak a játékszabályait magukra ne tartsák érvényesnek vagy legalábbis kötelezõnek. Röviden és velõsen: nem jelent gondot számukra a csalás, lopás, hazudozás. A versenyzõk soraiban is van ilyen, õk szoktak mindenféle hókuszpókuszos magyarázatokkal szolgálni arra, hogy pont miért nem õk nyertek. Õk azok, akik laikusoknak, kezdõknek szoktak szakérteni, majd rájuk sóznak, „csak most, csak neked, soha vissza nem térõ” alapon, áron felül egy olyan versenyernyõt, amivel az illetõ simán meg tudja ölni magát. De ne menjünk el nagyon mélyen a konyhai lélektanba, itt már a pszichopatákkal kezdtünk foglalkozni, elégedjünk meg azzal, hogy tudomásul vesszük: ez a kategória is létezik, pont. A két véglet között pedig rengeteg árnyalat. Mind alkalmas és esélyes. A tehetség és a gyakorlás szorzata állandó. Ha az egyikbõl kevesebb van, lehet még a másikkal pótolni. Van még valami, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni: a szerencse. A bolondoké és a rutintalanoké. Gazdálkodni kell azzal is. És végül: a fizikai kondíció. Azzal nem lehet alkudni. nemcsak a motor cipelése és felvétele, a starthelyen való téblábolás teljes felszerelésben, majd a start, hogy a pilonkerülgetés testileg megerõltetõ voltát ne is emlegessük: csak jó bõrben érdemes próbálkozni. De akit mindezidáig nem sikerült elriasztani, azt várjuk Budaörsön, hogy meggyõzõdhessünk róla: helye van a pódiumon.
Augusztus 29.-31.-e között megmérettetés lesz Dunaújvárosban, a 2014-es VB selejtezõje. Ha Budaörs nem alkalmas valakinek edzés és/vagy ismerkedés céljaiból, legalább oda tegye tiszteletét.
Szöveg és képek: Szabó György
