Még Basse-Hamban megegyeztünk Matthieu-vel, hogy a Coupe Icare alkalmával leugrom hozzá a provánszi Alpokba, hogy közelebbi ismeretséget köthessek a CH 7-el és a hegyi helikopterezés sajátosságaival.
Ez a terv megtérdelni látszott, amikor a nyáron Matthieu összetörte Amerikát és Szibériát is megjárt Kompress-ét. Tudtam, hogy jól van, de napokig rá se mertem kérdezni, hogy mi lesz a képzésemmel.
Aztán kiderült, hogy balesete után két nappal már újra repült, ráadásul egy korszerűbb, full Epa Power tuningos 914-es Rotaxxal és karbon rotorral szerelt, ugyan már több száz órás, de minden legújabb fejlesztéssel „upgrade”-olt Charly 1-en. Az időpont közeledtével egyre sűrűbben konzultáltam a windgurut és a Meteoblue-t, hogy aztán kiderüljön: a helikopteres repülés szempontjából az időjárás alig számít valamit. Ahogy Matthieu mondaná: amíg a plafont látni lehet a nappaliban, az idő repülésre alkalmas. Ez persze enyhe túlzás, de utóbb aztán repültünk szakadó esőben és viharos szélben, olyan időben, amikor az anyósát nem engedné ki az utcára az ember, egyáltalán nem tűnt hátborzongatónak. Egy pillanatig nem éreztem azt, hogy a repülésbiztonsággal baj lett volna. Vagy lehet, hogy pont ez a baj? Ez az, ami a biztonság szempontjából aggályos?
A Kompress mindenesetre alapvetően bizalomgerjesztő, ezt rögtön megéreztem, amikor szeptember 24.-én délelőtt, két záporeső között Matthieu kitolta a fészerből és alaposan átnéztük az első felszállás előtti ellenőrzés során. Előző napon rossz időjárási körülmények között repült vissza Saint Hilaire du Touvet-ből, a Coupe Icare-ról, meg is látszott a farokrotor festésén, még a főrotor belépőélének a védőfóliája is megérett a cserére. A burkolat alatti alkatrészek, a kormányszervek és még az elektromos részegységek is szemlátomást jól bírták a vizet, biztos, ami biztos, WD40-el kényeztettünk minden csatlakozást, csuklót. Bő félórás érdekes előadást kaptam a különböző Kompress-változatok sajátosságait és az aktuális gép testi-lelki-jellemvonásait illetően. Kiderült többek között, hogy a három Kompress generációból bizony csak az utolsó, Charly 2 kódjelűvel érdemes foglalkozni, a korábbiak nem véletlenül olcsóbbak nagyságrendekkel a használt légi járművek piacán. Utána viszonylag könnyen helyet foglaltam a sárga szitakötő első ülésében és a fejhallgatóban követve a vokális check-list utasításait alig öt perc alatt eljutottunk a felszállás előtti ellenőrzési listáig. Akkor már Matthieu is befészkelődött mögém, feloldottam a bot és a kollektív rögzítését, bekapcsoltam a governort, fokozatosan 110 %-ra növeltem a teljesítményt, kezdődött a móka.
Legtöbbet eddig Robinson R22-n repültem, persze a legtöbb itt alig harminc órát jelent. Nos, a Robinsonhoz képest a Kompress magától repül. Hihetetlenül stabil, pont azt csinálja, amit a pilóta szeretne. Rotorja rezgés és ütésmentes, a bot mozgásából nem lehet megállapítani, hogy áll-e a rotor, vagy éppen száz csomós sebességgel repül a gép. Nem volt nehéz jó benyomást kelteni a mesterben. Kis túlzással állíthatom: kitalálta, megérezte a Kompress, hogy mit akarok és pont azt csinálta. Olyannyira, hogy az volt a benyomásom, Matthieu sunyiban rajta tartja kezét-lábát a kormányszerveken. Többször is lecsekkoltam, egyszer sem kaptam rajta, egyértelműen hagyta, hogy boldoguljak. És nem csak boldogultam, de élveztem is. Nagyon. Körülröpködtük Barcelonette-et, megnéztünk a környékbeli, ilyenkor kihalt síparadicsomot, felugrottunk néhány háromezer méternél is magasabb csúcsra zergét látogatni, aztán besoroltunk a helyi betonos vitorlázóreptér hosszúfalára, hogy ne csak örömröpködéssel, hanem függeszkedéssel és egyéb gyakorlatokkal is pusztítsuk a 95-ös benzint. Forgalom nem volt, kedvünkre gyárthattuk az iskolaköröket, függeszkedhettem fű és beton felett, párnahatásban és azon kívül, az első óra végén már autorotáltunk is egy párat, igaz, még nem talajig.
Az első óra után átbeszéltük a tapasztaltakat. Jóleső, eufóriás érzés volt ilyen ügyesnek lenni, még úgy is, hogy tudtam jól, nem rajtam múlott. Hiába, a sikerélmény sokat számít. Betankoltunk 18 liter benzint, annyi fogyott egy óra alatt, pedig vízszintesen, kímélős utazósebességen egy percet sem repültünk, a motor végig 5800-as fordulatszámon pörgött. Igaz, a szívótér nyomás alig ment 30 felé.
Azt, hogy mire is képes a kis gép, a következő gyakorlatok során tapasztalhattam. Hihetetlen, de 1200 m-es tengerszint feletti magasságról, 150 kg pilótasúllyal és kb. 40 liter üzemanyaggal a tankban 5 m/sec-os függőleges sebességgel emelkedtünk talajtól 500 m-t úgy, hogy vízszintes sebességünk végig nulla maradt. Ennyit a tömeg-tolóerő arányról. Ebből adódóan nem csak az volt magától értetődő, hogy bármelyik 3000 m feletti placcra gondolkodás nélkül leszálltunk, nem kellett foglalkoznunk a leáramlással vagy rotorral sehol, de az előírásos manőverezési sebességet is csak a forma kedvéért illett tartani. Ez, akárcsak az R22 –nél, 60 és 70 között volt MPH-ban, ahogy épp kiadta a 20-25 közötti nyomás. A governor kikapcsolása alig jelentett többletterhet, a második óra vége felé már az autorotálás során történő rotorfordulatszám és sebességtartás sem. Matthieu magyarázatai, tippjei és tanácsai nagyon hatékonyak voltak. Pontosan érezte, hogy miben, hogyan segíthet, hogy tud átsegíteni egy-egy agyi akadályon a képzés során. Professzionalizmusa lenyűgöző volt, megfontoltsága, precíz, kimért, nyugodt hangja kitűnően kontrasztált feketére lakkozott körmeivel. Ja, nem is mondtam, a Coupe Icare alkalmából travesztita maskarát öltött, standján eladó ernyők és egyéb Ozone-os cuccos helyett ismét csak (mint Basse-Hamban) színes lufik voltak. Így jelezte, hogy a repülésből őt a könnyedség, a játék, a szabadság érdekli, nem az üzlet, a pénz.
A következő órák a francia ultrakönnyű helikopter pilóta oktatási terv szerint zajlottak, vészhelyzeti eljárások és ehhez hasonló nyalánkságok fűszerezték az egyébként is tömény repülési élményt. Csináltunk komplett, földig menő autorotálást álló motorral, szimuláltunk farokrotor meghibásodást, repülés folytatását és komplett földetérést oldalkormány nélkül. Egyre izgalmasabb dolgokat próbáltunk ki, olyanokat, amilyeneket hagyományos helikopter pilótaképzésen el sem lehetne képzelni.
Matthieu természetére jellemző, hogy idő múltával ilyen kijelentést tett, tisztán, világosan, egyértelműen: - „Lassan kezdjél el rám is figyelni, mert ahogy nő benned a bizalmam, úgy fáradok is, közben meg egyre csökken a koncentrációm. Ilyenkor lehet nagy szamárságokat művelni!”. Hát ilyen ember Matthieu. A képzés végül rövidebbre sikerült, mint ahogy terveztem, ráadásul pusztán üzleti okok miatt kellett megkurtítani a pár napos alpesi vakációt. Sebaj, Így is felejthetetlen élményt jelent, és nem csak a helikopter, hanem az ember, főleg az ember! A télen még úgy is visszamegyek, ha virrad, ha nem. Akkor már ott lesz a CH77 Ranabot is, legalább azzal folytathatom a képzést. Ezidáig az egymás mellett ülős helikopter volt a szívem csücske. Most, hogy repültem pár órát „intim tandem”-ben, nehezebb lesz eldönteni, hogy melyik után vágyakozzam. Bár álmodozni lehet akár mindkettővel, nemde? Kibicnek semmi sem drága…
Szöveg és képek: Szabó György
