A motoros ernyõs világtalálkozó az idén grandiózusnak ígérkezett. Jean-Claude Ludwig ötletgazda és fõ-fõ szervezõ, aki hatvan… éves kora ellenére maga is aktív motoros ernyõs,...
...csütörtök délután a jól megérdemelt siker eufóriájában sütkérezhetett a lágy napon, miközben gyöngéd fuvallatok cirógatták. Az éj leple alatt aztán telibe találta a placcot egy szupercellás zivatar, ami a korai boldogságot káosszá és kétségbeeséssé zilálta. Az éjszaka érkezõk tengelyig süllyedtek a mocsárrá átvedlett réten. Mi reggel érkeztünk. A látvány sokkoló volt. Legszívesebben indultam volna visszafelé. Aztán feltûnt, hogy a szervezõk, sõt, még a sárbanmegfeneklett résztvevõk is derûsen igyekeznek kezelni az így kialakult katasztrófa-helyzetet, így aztán mi sem futamodtunk meg, mint gyáva nyulak, inkább azon kezdtünk el filózni, hogyan juthatnánk el lakóbuszunkkal és a hat méteres utánfutót cipelõ Sprinterrel a még csak hidroplán üzemmódban használható startrét közelébe, ahova a vonóerõ-mérõ hintát voltunk hivatalosak felállítani.
Az elkövetkezõ órák a mocsárjáró virtuozitásról szóltak, avagy: ki, mikor akad el a sárban, ki, hogyan húzza onnan ki, vagy feneklik meg maga is. Délutánra nagyjából minden és mindenki a helyére került, de nyakig sárosan és elcsigázva, egyértelmûvé vált, hogy ebben az „elõttünk a vízözön” helyzetben már úgyis minden mindegy. Így aztán kellõen laza hangulatban, a nem szakmabeliek és zöldfülûek érdeklõdésétõl zavartalanul lehetett pacsizni, puszilkodni a régi cimborákkal. Ott volt mindenki, aki számít a motoros ernyõzésben, az összes ismert kontinensrõl.
Több mint hatszáz pilóta regisztráltatta magát, ezek egyharmada legalább versenyzõ, oktató vagy egyéb profi, olyan nevek, mint Alex Matéos, Pascal Vallée, Mathieu Rouanet, Emilia Plak, Laurent Salinas, Mike és Pascal Campbell Jones, Piotr Dudek, Matthieu De Quillacq és még sorolhatnám napestig. Mivel a pénteki idõjárás repülésre nem csábította még a nagyokat sem, jó hosszasan mentek a szakértések, élménybeszámolók. A kiállítói standok is tele voltak, még újdonságot is véltünk felfedezni. A trend világosan látszott:
egyszerû, könnyû, funkcionális hátimotort nem kínáltak már csak a kínaiak, (õk az ezelõtt öt-hat évvel divatos modellek koppintásaival jöttek árat letörni, de nekem úgy tûnt, hogy a kutya se törõdött velük), a csilivili, karbon, magnézium, titán és egyéb úri csiricsárékból dizájgnosított cájgok körül volt fizetõképes érdeklõdés. A Parajet, az Adventure és a Nirvana vitték itt a prímet. A Moster 185-ös motornak komoly kihívója lett az idén, a 200-as Polini, ami ugyan egy fokkal nehezebb és drágább, mint a Vitto sláger-motorja, de egyre többen kínálják annak alternatívájaként. Különösen a Flash-start rendszerrel, ami a berántást gyermekjátékká varázsolja, a Thor 200 valóban megfontolandó választás. Úgy alakult, hogy a Fresh Breeze által integrált négytollú srófos változatát össze is mérhettük a Redback ME vázba szerelt Mosterrel. Jó 10 Db-el halkabbnak bizonyult, vonóereje pedig jobb oldalon 2 kilóval, baloldalon 3-al bizonyult többnek, mint a Mosteré, annak ellenére, hogy saját tömege 17 kg-al volt magasabb. Ez annyira felcsigázta az érdeklõdésünket, hogy szerváltunk egyet, hogy alaposabb tesztelésnek vessük alá, hátha kevesebb hasfájása van, mint 100-as kisöccsének, amelyik bizony még két és fél évesen is küszködik gyermekbetegségekkel.
A kiállított és hellyel-közzel levegõben is bemutatott portékákról még annyit, hogy csalódásomra túlsúlyba kerültek a trájkok. Enyhítõ körülmény, hogy a hangsúly már a böhöm, acélvázas, kétszemélyes nagyvasakon volt. A könnyû trájk, kis motor – nagy ernyõ hazugságból lassacskán elege lett a piacnak, akarva-akaratlan rá kellett fanyalodnia a nagy, nehéz trájkra annak, aki nem képes megtanulni vagy netán fizikai adottságai miatt nem alkalmas rá, hogy bevállalja a lábról startot. Egyre több Xcitor koppintást látni, ilyen volt többek között a bulgár Aviodelta által kiállított cirkáló, de a változatos ízlésvilágú tundra gumis repülõ tyúkketreceknek se volt se szeri, se száma. Ezeknek a közúti fuvarozása látványos jelenség, biztosan számottevõ érv mellettük, hogy aki ilyennel közlekedik a kocsija mögött, arról mindenki láthatja, hogy õ egy bátor aviátor. A trájkok kétségtelen elõnye, hogy ha már lekerültek az utánfutóról vagy egyenesen a vonóhorogról, önjáró üzemmódban ki tudják kínlódni magukat a starthelyre. Igaz, ennek néha a légcsavar issza meg a levét. Az egyre korosabb és pocakosabb hátimotorosok viszont izgalmas sufni tuningolt, két-három-négy kerekes kisszekereken húzzák-vonják felszerelésüket a starthelyre, ami legalább olyan muris látvány, mint start-próbálkozásaik vagy földet éréseik. Pénteken napnyugta elõtt azért belefért már egy látványos kötelék „show” repülés, amit Mathieu Rouannet, Laurent Salinas és Alex Matéos adott elõ, tátotta is a száját mindenki.
Ezt a kûrt szombaton is bemutatták, vasárnap délelõtt viszont annyira bedudált a szél, hogy bölcsen megszakították, még mielõtt baj lett volna belõle. Szombaton reggel bõven repülésre alkalmas volt az idõ, a nagy nyüzsgés ellenére esemény nélkül levegõbe tudott emelkedni pár száz pilóta. Az idén nem volt számolás és a rekord-kísérletet sem forszírozták a szervezõk, úgy érezhették, hogy van baj úgyis elég, nem érdemes fokozni.
A részt vevõ pilóták kompetenciaszintje, fegyelmezettsége és száma között ugyanis teljesen egyértelmû az összefüggés. Ez persze nem csak a Basse-Hamban megrendezett falkamókára jellemzõ, sõt, nem csak a repülõõrültekre. Minél nagyobb a csõcselék, annál infantilisabban viselkedik, és ezt már a forradalmakat és egyéb ribilliókat kirobbantó provokátorok is pontosan tudják. Nem is lepett meg, hogy bár folyamatosan figyelmeztették a résztvevõket a közeli atomerõmû légterének a megsértésébõl adódó következményekre, 10 óra körül a rendezõk kénytelenek voltak a piros füstjelzéssel mindenkit földre parancsolni, mert valaki csak nem tudta megállni, hogy be ne kukucskáljon a kéménybe. Terrorelháriadó, havária. Több órába telt, mire annyira csillapodtak a kedélyek, hogy újra fel lehetett szállni. Estére szépen almult a szél, elvittem lányaimat is egy körre, nem voltunk olyan nyomasztóan sokan a levegõben, mint máskor, forgattam ugyan a fejemet szorgalmasan, de nem volt stresszes egyáltalán. Halász Feri is repült egy szépet Ibikével, legalább elmondhattuk, hogy annak nõjön köröm a hoshongyákjára, aki az idén nem repült a Mondial du Paramoteur-ön. Este aztán lett volna buli is, de a baj nem jár egyedül, aznap volt az EB Francia – Spanyol focimeccse, amit az étteremsátor elõtti nagy képernyõn közvetítettek, mondanom sem kell, hogy a meccs eredménye rányomta a bélyeget a hangulatra. A kempingben voltak azért vidám társaságok, a reggeli startok minõségébõl megítélve úgy fogyott a belga sör, mint a francia bor, hogy a német snapszot ne is említsem.
A reggeli repülés után neki is estünk a vonórõ-mérõ hinta szétszerelésének, szemlátomást nem sok értelme volt bíbelõdni vele. A gyártók nem kívántak szembesülni az ígéreteik és a valóság közötti szakadékkal, a pilóták pedig vagy az eget hasították légi jármûveikkel vagy éppen a földi jármûveiket próbálták kiráncigálni a lassan kötõ sárból. A hazaút is tartott vagy tizenöt órát, volt idõm azon gondolkozni, hogy milyen volt, jól éreztük-e magunkat, van-e értelme az ilyen összeröffenéseknek egyáltalán. Lehet, hogy szebb lett volna egy magányos vagy netán családias repülés, sokkal kevesebb utazással, horda, bandázás nélkül. Ezt még végig kell gondolnom.
Szöveg és képek: Szabó György