Ilyenkor tavasszal, a repülõs évad elején szívesen tervezgetünk. Túrákat, országos, vagy akár európai léptékû portyázást álmodunk kedvenc repcsinkkel. Aztán valahogy úgy alakul, hogy nem megyünk sehova.
Iskolakörön, vagy unos-untig megszokott légterünkben röpködünk, az ismert placcokra még csak-csak elmerészkedünk, de a felfedezést, az ismeretlent, a kalandot már nem vállaljuk be. Pedig az volna az igazi. Az adna létjogosultságot 150-200 km/h-val hasító légijárgányunknak, az adna esélyt a távolság (mint üveggolyó) és önmagunk (mint kincses sziget) felfedezésére is. Miért van ez? Biztosan benne van az ismeretlentõl való félelem. Az attól való rettegés, hogy nem vagyunk képesek rá. Hogy nem felelünk meg. Hogy ez már túl sok nekünk. Pedig nem biztos. Egyáltalán nem. Valójában csak az van, hogy, nem tanultunk meg a leckét, nem készültünk fel. Igazoltan hiányoztunk, netán lógtunk az óráról. Megelégedünk azzal, hogy a GPS orrunknál fogva vezessen, adunk neki egy GO TO parancsot, egész repülésünk alatt csak a mûszer képernyõjén levõ repülõgép ikont fixírozzuk, kifele nem is nagyon nézünk, hogy össze ne zavarodjunk. Lehetõség szerint terv nélkül repülünk, ha nem muszáj, nem rádiózunk, nehogy megszóljanak, netán kiröhögjenek „gyilettánt” frazeológiánk miatt a légi irányítók.Nos, mindez nem olyan vészes. Be lehet pótolni. Van pótvizsga. Csak éppen kell egy olyan tanár, aki motiválni képes, hogy bepótoljuk az elmulasztottakat. Aki derûsen, empátiával és kellõ szakmai tudással rendelkezik, és nem csak a tudással, hanem azzal a rendkívüli képességgel is, hogy azt átadja. Nos, ez az ember létezik, itt járkál, röpköd körülöttünk. Tudják ki az? Tóth Géza. Igen, az, aki a hetvenes évek végén a Csepel repülõklubnál kezdte Góbén, aki engem 93-ban már Z142-esen oktatott, majd sikeresen belebolondított a Z526F Tréner madárba. Õ szoktatott precizitásra, fegyelemre, alázatra, a térkép, stopper, iránytû alapú navigáció, a repülési terv és a szakszerû rádióforgalmazás szabályaira.
Õ volt az, aki 1999-ben a napfogyatkozás alkalmából Farkashegyrõl Siófokra fuvarozott újságírókat Ancsával és Agárd mellett egy kukoricásban szállt velük terepre, úgy, hogy hajtómûcsere után a HA-DAC-ot haza lehetett repülni. 1999 óta az Indicatornál is repült, fõleg GOV-ot, (aki nem tudja mi az, járjon utána), 2000 óta a kisgépes tájékoztató frekvenciáján hallani a hangját. Nekem úgy tûnik, az övé a legbarátságosabb, biztonságérzetet ad, ha netán baj van, segít, erõt ad, nem stresszel véletlenül sem.
Én olyan szerencsés vagyok, hogy az oktatót és a mentort tisztelhetem benne. Jó ideig külön utakon jártunk, az elmúlt tíz évben én az ultrakönnyû repülést helyeztem elõtérbe, Géza pedig maradt a nagyvasaknál. Tavaly tört meg a jég, amikor valószínûleg a gazdasági válság miatt nagy nehezen bevállalta a G1-est. Az talán eléggé „igazi repülõgép”-nek tûnt számára, nem úgy, mint a motoros sárkány vagy netán a motoros ernyõ, ezekre soha nem bírtam rádumálni. Most, hogy így rákapott a STOL kategóriás merevszárnyú ultrakönnyûre, támadt az a világmegváltó ötletem, hogy mi lenne, ha abból a tudásból és képességbõl, amibõl én annak idején részesültem, más is kaphatna? Fõleg az olyan ultrakönnyû pilóta (manapság szinte csak ilyennel találkozni), akiben ott van a lehetõség, hogy megnyíljon elõtte a világ, csak nem kapott kulcsot hozzá.
Állítom, Gézától megkaphatja. Hogyan? Egyszerû. Elmegy vele GPS nélkül a G1-essel egy félórás földi elõkészítés után, leadott terv alapján végrehajtott 50-100 km-es háromszögre. Ez akár egy fityingjébe sem kerülhet, ha beleegyezik, hogy az útvonalrepülés során Gopro-val megörökítsük, majd közprédára tegyük a világhálón teljesítményét. Így vagy úgy, tanulságos lesz. Utána hathatós „debriefing” lesz, aztán eldöntheti, hogy akár a G1-esen, akár Moviton (ami szintén Géza szíve csücske), akár Zlin526F-en fejleszti tovább magát, hogy a repülés ne csak egy ígéret, egy lehetõség, hanem a vágyak teljesítésének, a világ és önmaga megismerésének a hatékony és érvényes eszköze lehessen.
Elérhetõség: info@tothgeza.hu
Szöveg és képek: Szabó György