Franciaországon keresztül

Franciaország átrepülése a Mont Saint Micheltől Collioure-ig.

Mielőtt Montauban-ban elindultunk volna a vasútállomásra, felálltunk a fürdőszoba mérlegre és elkeseredtünk. Több mint 55 kg csomagot kellett cipelnünk fejenként.

A frontális biwak-konténereket Laurent találta ki és gyártotta le. A PAP alsókarokra fogatva ezek nem túlságosan akadályoznak futás közben, felül elfér rajtuk a térkép és az összes műszer. Négy kezünkre hét pakk jut: két motor, egybefóliázva a két keret és a légcsavarok, két ernyő, két, egyenként 14 kg-os biwak-konténer. A vonat persze késik. Többször át kell szállnunk. Bár húzós motoros ernyős oktatás-szezon áll hátunk mögött, nem mérgelődünk, egyre rutinosabban adogatjuk cókmókunkat. A végállomásról Cédric Sauvage, a Mont Saint Michel melletti motoros sárkányos visz ki placcára, útközben feltankoljuk pick-upjának platójára hanyagul feldobált motorjainkat. Szent Mihály az ejtőernyősök védőszentje, ez jó ómen számunkra is. Az este osztrigák és egyéb tengeri herkentyűk élvezetével telik, ahhoz meg száraz fehérbor dukál. Attól nagyon nehéz minden felszerelés hajnali hét órakor, a fű meg igen nedves. Tudjuk, hogy az első start az egész kaland vonatkozásában meghatározó lesz. Az enyém határeset, de kiadja. Laurent pechesebb, légcsavarja és egy fékzsinórja bánja. Megrepülöm a katedrálist, visszaszállok. A javított sróf már szárad, a zsinór megcsomózva. Most rajtam a sor, hogy berántsam a motort Lolo hátán. Nemsokára fentről integethetünk a fekete-fehér normand teheneknek. 11h felé kezdődik a felhőképződés, az alap alacsony, kontrasztos.
Dél tájban leszállunk egy bevásárlóközpont melletti rétre, van resti is, 9,8 Euro a menü, a desszert kitűnő.
Ebéd után helyben megtankolunk, sziesztázunk gépeink mellett egy sort, négy órakor az egyre sötétebb felhők ellenére Laurent-nak már viszketnek a tollai, teregetünk. Lolo egyből fel is száll, én két startot is rontok, ernyőm 90°-okokat pördül a fejem fölött. Pár perc múlva megjön a kifutószél, alig bírom megtartani az ernyőt. Pajtim fent van és igencsak a földre kívánkozik. Két km-el odébb sikerül neki, törésmentesen. Rádiókapcsolatban maradunk, két órával később már olyanok a feltételek, hogy fel tudok szállni, Laurent is felzárkózik, 75 km/h sebességgel hasítunk, már nem is olyan dobálós. Másfél óra múlva a GPS-be betáplált célponthoz értünk, de placcnak nyoma sincs. Van egy falu, elolvasom a táblán: Moulins. Akkor megvan: a keletre tartó utat kell követni, ott lesz a reptér. Mire leszállunk a magas kukorica közé bújt csíkra, Philippe Hay, a Bretagne Paramoteur oktató pilótája is érkezik, lélekszakadva. Nagyon jó fej, nála vacsorázunk, saját főztjét esszük, s jó bort kortyolunk hozzá, nem keveset. Zuhany, jóccakát. A reggeli is gazdag, a starthelyen pedig szellő helyett Philippe növendékei lesik, hogy szállunk fel 14 kg-os biwak konténerünkkel és 12 l benzinnel a tankban a csepegő harmatból. Laurent próbálkozik elsőnek. Puhán. Az ernyő erőtlenül hullik vissza. Másodjára a spanyol starttechnikát alkalmazza, vagyis: maximális erőbedobással kezded, ezt progresszíven fokozod duplájára. Futása erőteljes, a motor is bőg, de hirtelen valamit eltalál a sróf, oda az egész jobb oldali keretzsinór. De repül, nem szállna le semmi pénzért. Rajtam a sor. Jó alaposan megtolatom magam a Mosterrel, működik a dolog. Alacsony áthúzással köszöntöm a lelkes drukkereket. 86 km-el délebbre, a Loire partján, egy Super U bevásárlóközpont melletti rétre szállunk le.
Zöld ponyva alá rejtjük a felszerelést és besétálunk a faluba. Amikor visszatérünk, már vár a rét tulajdonosa, a 73 éves Dani bá. Saját bora van, megörült, hogy lett, akivel megkóstoltassa. A legelőt közben elfoglalták a tehenek. Érdeklődéssel figyelnek, sajnos túl közelről. Elijeszteni nem lehet őket. Kénytelenek vagyunk átcihelődni a szomszédos rétre. 15 óra körül eltűnnek a felhőutak, az ég valószínűtlenül kék. Egy középhosszú pásztorbot és egy szemetes zacsi pont megfelel szélzsáknak. Könnyűszerrel szállunk fel, hogy megcsodáljuk a Loire fodrait, na, nem sokáig merengünk. A kék termik, amit eddig csak hallomásból ismertünk, most a valóság erejével hat ránk. Laurent jó magasra kapaszkodik, hátha ott kevésbé ráz. Próbálok utána mászni, de nem merek csutka gázt adni, annyira turbulens. Megtapasztalom, hogyan csuk a Fusion, akár mindkét oldalon egyszerre. Nyitogatom szorgalmasan vissza. Áttérek túlélő üzemmódra, a navigálást feladom, követem Lolo-t, hátha ő vet néha pillantást a GPS-re. Másfél óra kínlódás után leszállunk egy Auchan mellé, a földön kiderül, hogy 15 km-t sodródtunk el a kurzustól. Az is, hogy ő meg engem követett. Enyhítő körülmény, hogy rádiónk nem működött. Büszkék nem vagyunk magunkra, tankolunk, kidolgozzuk az új útvonaltervet, ami elvileg visszavisz a tervezett kurzusra. Van még szél, könnyen szállunk fel, jó magasra emelkedünk, hadd toljon. A maradék 70 km eseménytelen, a fény bársonyos, a színek pasztellek, csodálatos kastélyok lábaink alatt. A vége felé egyre többet kell rátartani a kurzusra, egyre lassabban haladunk, üzemanyag fogyasztásunk meg csak nő.Szeretünk reszkírozni, még egy UL reptérről is lemondunk, lássuk meddig tart ki a benzin. Meg sem lep, amikor kifogy és leáll a motor. 400 m a magasságom, jókora kastély alattam.Barátságos rét bekötőúttal. Sima földet érés, a cuccost eldugjuk egy árokba, irány a kastély. Vad és mély kutyaugatás bizonytalanít el, inkább egy közeli házba kopogunk be. Egy angol család. Az első percek kissé hidegek, égből jöttünk, alkonyatkor, érthető. Aztán előkerül egy sör, kettő, oldódik a feszültség. Az éppen felújítás alatt álló lakrészben hálhatunk, it’s all right, csak ne lenne olyan hideg hajnal felé. Másnap reggel házigazdánk reggelivel vár, elvisz tankolni és asszisztál a felszálláshoz. Kifordulós a start, helyből szállunk fel, csak épp haladni nem haladunk. Ernyőink vadul táncolnak, félóra múltán a leszállás mellett döntünk, ez lett az út legrövidebb szakasza: 3 km. Telefonos segítséget kérünk, Christophe értünk jön Couhé Véracból, ahol a placca van. A baj csak az, hogy szervízkocsijával jön, az meg tele van, kész művészet a mi 120 kg-nyi felszerelésünket bepaszírozni a csomagtérbe. Couhéban elütjük az éhünket, majd a reptéren az UL hangárban sziesztázunk. Hat óra felé kissé almul a szél, 20 km/h, északkeleties, a felszállás formalitás. Angouleme irányába hasítunk oldalhátszéllel, a navigáció roppant egyszerű, autópálya , szélerőművek és a Charente szurdok a vonalvezetőnk. A fény mámorító, a talajon építészeti remekek: várak, kastélyok, templomok. Laurent alacsonyan repül, szlalomozik a szélerőművek között. Talajhoz mért 65 km/h sebességen fut a táj, jobb kézre a nap egyenletes varióval süllyed. Ennyi kastély és park között melyiket választani? Egy domb oldalában csinos farm, az ablakok nyitva, autó is áll az udvaron, otthon vannak. A kopár dombtető miatt választom, reggel minden irányba könnyű lesz a felszállás. Sötétedik mire ernyőinket összehajtjuk és homlokunkra pántolt elemlámpákkal ballagunk le a farmhoz. Ötvenes bácsika nyit ajtót, bizalmatlan, kilométerekre van a legközelebbi szomszéd. Nagy nehezen elhiszi, hogy légi úton érkeztünk, beenged. Képzőművész, felesége Francia és általános műveltség tanár. Meghívnak vacsorára, útitervünk felkelti érdeklődésüket. A medencére néző verandán vetünk ágyat, meleg van, hálózsákra semmi szükség. Varázslatos az egész. Házigazdánk reggel hatkor költ, a fülledt meleg már-már baljóslatú. Jó kávé, süti, majd míg Laurent a felszerelést készíti elő, én a gazdával megjárom Angouleme-et benzinért. Visszafele megjelennek az első esőcseppek a szélvédőn. A starthelyen minden kész a felszállásra, de az időjárás nem alkalmas rá. Újabb kávé, minden korty után az eget fürkésszük. Házigazdánkat szerencsére nem zavarja, szemlátomást a kaland részesének érzi magát, mindent belead, hogy segítsen az első adódó alkalommal felszállni. Kitisztul kissé, szélcsend és nedvesség. Stresszesen, de sikeresen startolunk, néhány könnyed akkró mutatvánnyal elköszönünk és ráállunk a kurzusra Chalais felé. A repülés jól kezdődik, a szél lamináris, a felhőalap alacsony, de nem fenyegető. Húsz perc után megváltozik a helyzet. Egy, két, három esősáv, ez már nem tréfa, csak félrefordított arccal tudok repülni, úgy csíp, szemeimet alig bírom nyitva tartani. Az iránytartás egyre hozzávetőlegesebb, a talajhoz mért sebesség 15 és 50 km/h között ingadozik. A leszállás eshetőségét latolgatom, Laurent viszont a továbbrepülés mellett lobbizik a rádión. Kínkeservesen legyőzöm gyáva énemet és követem mentoromat. 15 km-el odébb újabb eső, újabb mosógép-program. Ezennel végérvényes a döntés, leszállok.
Talajközelben még durvább a turbulencia, de van isten: teljesen véletlenül egy privát repteret látok meg lábaim előtt. Perceken belül Laurent is lent van mellettem, felszerelésünket a repcsi és a traktor számára eszkabált fészer alá cipeljük és csak akkor világosodik meg bennünk, hogy milyen csapdába kerültünk: a futópályát kukoricásba vágták, bár 800 m hosszú, alig 25 m széles, a szél pedig 90°-ban fújja. Elindulunk felfedezni a közeli kastélyt. Tündéri a park, évszázados fákkal. Hamarosan Daniel is előkerül, fiatalos hatvanas, egyenes, autentikus. Szenvedélye a repülés. Pilótaként fogad minket. Kávézunk és megismerkedünk sármos párjával, Lyne-el.
Daniel elvisz tankolni és teljesen természetes módon ajánlja fel, hogy maradjunk ebédre. Amíg én a benzint csorgatom, Laurent vásárol egy üveg Chateau Margaux-t és egy csokitortát, hogy ne érkezzünk üres kézzel. Az ebéd hihetetlen. Daniel mesterszakácsként vonult nyugdíjba, ráadásul nagy mókamester, minden mondata végén harsányan kacagunk. Három óra körül eldőlünk a nappali kanapéin, a szieszta kötelező. 17 óra körül ocsúdúnk, Daniel és Lyne közben már távoztak, aznap vettek át egy frissen vásárolt kisrepülőt, a közeli reptérről felszállva Daniel behelyezkedéseket fog gyakorolni magánplaccára, ki tudja, talán egy átstartolást is megpróbál. Agysejtjeink lassan kezdenek bekapcsolódni, az alkohol és a kalóriák helyükre kerülnek lassan. A felszállással kapcsolatos rossz előérzeteink testet öltenek. Laurent persze arra is tud módszert, hogy két és fél méter magas kukoricatáblába vágott 25 méteres csíkról hogyan kell felszállni élénk oldalszélben. Az ernyőt széllel szembe húzza fel, majd oldalazva indul el, és fokozatosan ad gázt, amint változó rátartással oldalszélben is el tudja érni a felszálláshoz szükséges sebességet. Második kísérletre nekem is sikerül. Csodával határos módon Daniel pont felszállásom után érkezik meg az új repcsivel, ő a szárnyát, mi ernyőinket billegetve köszönünk el egymástól. Lamináris hátszelünk van, 60-al haladunk a GPS szerint. A táj mesés. Sainte Foy-ban egyből a reptérre érkezünk. Hűvös a fogadtatás, az egyik kisgépes oktató még ki is oktat. Mit számít! Szerelvényünket a vitorla hangárba rámoljuk és irány a város. MacDonald-nál vacsizunk, egy echte amerikai pilótával ismerkedünk meg, ő furikáz vissza a reptérre, így még a benzint sem kell cipelnünk. Ernyőinkre vetünk ágyat, az esti hőmérséklet tanusítja: megérkeztünk délre. Reggel két csokiszelet és hideg víz, nem kapkodunk, minek rohanni a pályára tök szélcsendben? Komótosan kihordjuk cuccainkat, megkeressük az icipici lejtőt, amin lerongyolunk majd, ha csak nem akar rezzenni a szél. Nagy koncentrálással valahogy összejön a start, Sainte Foy felett repülünk, szőlők és karakteres présházak, módos tanyák felett. Gazdag vídék. Jó lehet itt élni. A klíma barátságos, erdő, mező termékeny. Nem csoda, hogy már az őskorban is tudták ezt, ez lehetett az emberiség egyik bölcsője. Cumulus humilisek között bóklászunk, 500 m-en van a tetejük. Varázslatos! Ártalmatlan felhőcskéket cirógatva 60 km/h-s sebességgel haladunk, a világ legszebb tája felett. Életünk talán legfelejthetetlenebb repülése. Bőven kárpótol az elmúlt napok minden kínlódásért. Megérkezünk a Lot völgyébe. A díszlet brutálisan megváltozik. Előttünk sötét sztrátuszok, a talajon egyre több a tereptárgy, addig nyílegyenes kurzusunkat jócskán kígyóztatni kell, hogy mindig legyen alattunk vészleszálló. Villeneuve Sur Lot-ban terveztünk tankolni, de amikor megérkezünk a reptér fölé, kiderül, hogy zárva van, épp lóversenyt tartanak rajta. Találunk egy 200x200 m-es rétet a Lot partján, oda szállunk le. A leszállás utáni átvizsgálás során elhűlve konstatálom, hogy kipufogóm kettéhasadt. Fura, mert sem a motorzaj, sem rezgés nem jelezte repülés közben. Ezt bizony javítani kell. A legegyszerűbb az volna, ha Montaubanból motoros sárkánnyal hoznának utánunk egy rezonátort és azt ledobnák nekünk.
Szorít az idő, ha nem tudunk tovább repülni, az érkező front miatt több napig Villeneuve-ben ragadhatunk. Délre meg is érkezik az alkatrész. Lolo percek alatt kicseréli a repedt kipufogót, már fel is szálltunk. Sötét az ég alja. A szél erősödik. 700 m-ig emelkedünk. Nemsokára meglátjuk a Golfech atomerőmű jellegzetes gőzfelhőjét. Térképre, iránytűre, GPS-re semmi szükség a továbbiakban. Célunk az, hogy elérjük Montaubant, mielőtt a front bejönne. Ernyőink táncolnak, az enyém néha mintha meg akarna előzni. Castelsarrasin, a Garonne folyó, majd a Tarn völgye is elénk tárul. És végül, a távolban: Montauban! Hamarosan meglátjuk a velünk szembe repülő „fogadó bizottságot” is, két motoros ernyős és két motoros sárkány üdvözölnek minket a levegőből. Földet érés után pezsgőbontás, csoportfényképezkedés, vállveregetés, satöbbi. Estére a haverok, ismerősök, a repülésben érintett majdnem minden Montaubani eljön a rögtönzött grillpartira koccintani velünk.
Későn fekszünk le az elméleti oktatáshoz használt faházban. Másnap egész napos áztató eső. Moziba és étterembe megyünk, töltjük az időt. Uncsi. Egyértelmű, hogy a következő napokban nem lesz repülésre alkalmas időjárás, ezzel szemben a mediterrán félkörben tök jó az idő. Két út áll előttünk: kivárunk, amíg megjavul az idő, de nincs kizárva, hogy nem fér bele az átrepülés Colliure-ba, illetve: talajon jutunk el a tengerpartra és a azt követve jutunk célba. Úgy döntünk, hogy nem görcsölünk, vonatra szállunk és arra koncentrálunk, hogy mielőbb élvezhessük a repülést, nem a rekord táv megfellebezhetetlenségével foglalkozunk. Haladunk, nem számít, hogy nem légi úton. A tengerpart 70 km/h-s sebességű széllel vár, arra számítunk, hogy estére csitul majd. Bevásárlóközpontban tankolunk és veszünk ezt-azt, ami egy ünnepi tábori vacsihoz szükséges.
Találunk egy eldugott helyet a plázson, még a Tramontane-tól is védett helyen. Leszáll az est, a hullámok zajára rakunk hatalmas tábortüzet. Dumálunk, iddogálunk, végül becsusszanunk hálózsákjainkba a csillagos ég alatt, cellára hajtogatott ernyőink párnák. A napkelte klisészerű, de megkapó. Csobbanunk egyet mosakodásképpen. Célunkat már elértük. De azért lógunk még egy utolsó szakasszal. Csak éppen követni kell a partot Colliure-ig. Navigare non est necesse. Összeszerelünk, teregetünk. Laurent startolna elsőnek, de nem jön össze. A Viper lomhán jön fel, visszaesik. Nekem egyből megvan, utána úgy repülök, hogy Laurent startját filmezhessem a levegőből. Alighogy felszáll, elkezd akkrózni talajközelben. Igazi örömrepülést láthatok. A távolság, ami Collioure-tól elválaszt, észrevétlenül fogy.

Ez itt az én szülőhazám egyébként. Harminc évet éltem le itt, ide megérkezni, így, ilyen magasztosan: szívszorongató. Argelés Sur Mer déli oldalánál a finom tengerparti homokot sziklaszirtek váltják fel, a Pireneusok lábai. Fel kell emelkedni, kevés a kényszerleszálló. Előttünk most sziklacsipkés partszakasz, amott már Collioure. Jó magasan átvágunk az öböl felett és keressük az egyetlen lehetséges leszállóhelyet, ami ez esetben a kommandósok kaszárnyájának sportpályája. Telefonon egyeztettünk velük, semmi kifogásuk nem volt az ötlet ellen. Átrepülünk az erőd felett, behelyezkedek a rögbi pályára átlósan, sima leszállás. Felkapom az ernyőt s odébb állok, szemem az égen Lolot keresi. A kommandósok szórakoztatása végett akkró bemutatót rögtönöz, jár neki taps. Leszáll, learatja a dícséreteket. Nyilatkozunk a helyi sajtónak. Csomagolunk. Dél van és estére Saint Hilaire-ben kellene lenni a Coupe Icare-on.
Ez az első országjáró biwakrepülés tanulságos volt. Változatos időjárási körülmények között repültünk fantasztikus tájak felett. Izgalmas emberekkel találkoztunk és hasznot húzhattunk abból, hogy mi voltunk az elsők. Óriási szimpátia tőkével gazdálkodhattunk, igyekeztünk nem elpocsékolni. Világos, hogy ennek a műfajnak a jövője azon áll vagy bukik, hogy követőink hogyan sáfárkodnak a földiek jóakaratával. Ezt nagyon hamar el lehet veszíteni, és csak egyszer, de akkor végérvényesen. Ezt gondolják meg azok, akik követnének. Előre köszönjük.