Franciaország átrepülése a Mont Saint Micheltõl Collioure-ig.
Mielõtt Montauban-ban elindultunk volna a vasútállomásra, felálltunk a fürdõszoba mérlegre és elkeseredtünk. Több mint 55 kg csomagot kellett cipelnünk fejenként.
A frontális biwak-konténereket Laurent találta ki és gyártotta le. A PAP alsókarokra fogatva ezek nem túlságosan akadályoznak futás közben, felül elfér rajtuk a térkép és az összes mûszer. Négy kezünkre hét pakk jut: két motor, egybefóliázva a két keret és a légcsavarok, két ernyõ, két, egyenként 14 kg-os biwak-konténer. A vonat persze késik. Többször át kell szállnunk. Bár húzós motoros ernyõs oktatás-szezon áll hátunk mögött, nem mérgelõdünk, egyre rutinosabban adogatjuk cókmókunkat. A végállomásról Cédric Sauvage, a Mont Saint Michel melletti motoros sárkányos visz ki placcára, útközben feltankoljuk pick-upjának platójára hanyagul feldobált motorjainkat. Szent Mihály az ejtõernyõsök védõszentje, ez jó ómen számunkra is. Az este osztrigák és egyéb tengeri herkentyûk élvezetével telik, ahhoz meg száraz fehérbor dukál. Attól nagyon nehéz minden felszerelés hajnali hét órakor, a fû meg igen nedves. Tudjuk, hogy az elsõ start az egész kaland vonatkozásában meghatározó lesz. Az enyém határeset, de kiadja. Laurent pechesebb, légcsavarja és egy fékzsinórja bánja. Megrepülöm a katedrálist, visszaszállok. A javított sróf már szárad, a zsinór megcsomózva. Most rajtam a sor, hogy berántsam a motort Lolo hátán. Nemsokára fentrõl integethetünk a fekete-fehér normand teheneknek. 11h felé kezdõdik a felhõképzõdés, az alap alacsony, kontrasztos.Dél tájban leszállunk egy bevásárlóközpont melletti rétre, van resti is, 9,8 Euro a menü, a desszert kitûnõ.
Ebéd után helyben megtankolunk, sziesztázunk gépeink mellett egy sort, négy órakor az egyre sötétebb felhõk ellenére Laurent-nak már viszketnek a tollai, teregetünk. Lolo egybõl fel is száll, én két startot is rontok, ernyõm 90°-okokat pördül a fejem fölött. Pár perc múlva megjön a kifutószél, alig bírom megtartani az ernyõt. Pajtim fent van és igencsak a földre kívánkozik. Két km-el odébb sikerül neki, törésmentesen. Rádiókapcsolatban maradunk, két órával késõbb már olyanok a feltételek, hogy fel tudok szállni, Laurent is felzárkózik, 75 km/h sebességgel hasítunk, már nem is olyan dobálós. Másfél óra múlva a GPS-be betáplált célponthoz értünk, de placcnak nyoma sincs. Van egy falu, elolvasom a táblán: Moulins. Akkor megvan: a keletre tartó utat kell követni, ott lesz a reptér. Mire leszállunk a magas kukorica közé bújt csíkra, Philippe Hay, a Bretagne Paramoteur oktató pilótája is érkezik, lélekszakadva. Nagyon jó fej, nála vacsorázunk, saját fõztjét esszük, s jó bort kortyolunk hozzá, nem keveset. Zuhany, jóccakát. A reggeli is gazdag, a starthelyen pedig szellõ helyett Philippe növendékei lesik, hogy szállunk fel 14 kg-os biwak konténerünkkel és 12 l benzinnel a tankban a csepegõ harmatból. Laurent próbálkozik elsõnek. Puhán. Az ernyõ erõtlenül hullik vissza. Másodjára a spanyol starttechnikát alkalmazza, vagyis: maximális erõbedobással kezded, ezt progresszíven fokozod duplájára. Futása erõteljes, a motor is bõg, de hirtelen valamit eltalál a sróf, oda az egész jobb oldali keretzsinór. De repül, nem szállna le semmi pénzért. Rajtam a sor. Jó alaposan megtolatom magam a Mosterrel, mûködik a dolog. Alacsony áthúzással köszöntöm a lelkes drukkereket. 86 km-el délebbre, a Loire partján, egy Super U bevásárlóközpont melletti rétre szállunk le.
Zöld ponyva alá rejtjük a felszerelést és besétálunk a faluba. Amikor visszatérünk, már vár a rét tulajdonosa, a 73 éves Dani bá. Saját bora van, megörült, hogy lett, akivel megkóstoltassa. A legelõt közben elfoglalták a tehenek. Érdeklõdéssel figyelnek, sajnos túl közelrõl. Elijeszteni nem lehet õket. Kénytelenek vagyunk átcihelõdni a szomszédos rétre. 15 óra körül eltûnnek a felhõutak, az ég valószínûtlenül kék. Egy középhosszú pásztorbot és egy szemetes zacsi pont megfelel szélzsáknak. Könnyûszerrel szállunk fel, hogy megcsodáljuk a Loire fodrait, na, nem sokáig merengünk. A kék termik, amit eddig csak hallomásból ismertünk, most a valóság erejével hat ránk. Laurent jó magasra kapaszkodik, hátha ott kevésbé ráz. Próbálok utána mászni, de nem merek csutka gázt adni, annyira turbulens. Megtapasztalom, hogyan csuk a Fusion, akár mindkét oldalon egyszerre. Nyitogatom szorgalmasan vissza. Áttérek túlélõ üzemmódra, a navigálást feladom, követem Lolo-t, hátha õ vet néha pillantást a GPS-re. Másfél óra kínlódás után leszállunk egy Auchan mellé, a földön kiderül, hogy 15 km-t sodródtunk el a kurzustól. Az is, hogy õ meg engem követett. Enyhítõ körülmény, hogy rádiónk nem mûködött. Büszkék nem vagyunk magunkra, tankolunk, kidolgozzuk az új útvonaltervet, ami elvileg visszavisz a tervezett kurzusra. Van még szél, könnyen szállunk fel, jó magasra emelkedünk, hadd toljon. A maradék 70 km eseménytelen, a fény bársonyos, a színek pasztellek, csodálatos kastélyok lábaink alatt. A vége felé egyre többet kell rátartani a kurzusra, egyre lassabban haladunk, üzemanyag fogyasztásunk meg csak nõ.Szeretünk reszkírozni, még egy UL reptérrõl is lemondunk, lássuk meddig tart ki a benzin. Meg sem lep, amikor kifogy és leáll a motor. 400 m a magasságom, jókora kastély alattam.Barátságos rét bekötõúttal. Sima földet érés, a cuccost eldugjuk egy árokba, irány a kastély. Vad és mély kutyaugatás bizonytalanít el, inkább egy közeli házba kopogunk be. Egy angol család. Az elsõ percek kissé hidegek, égbõl jöttünk, alkonyatkor, érthetõ. Aztán elõkerül egy sör, kettõ, oldódik a feszültség. Az éppen felújítás alatt álló lakrészben hálhatunk, it’s all right, csak ne lenne olyan hideg hajnal felé. Másnap reggel házigazdánk reggelivel vár, elvisz tankolni és asszisztál a felszálláshoz. Kifordulós a start, helybõl szállunk fel, csak épp haladni nem haladunk. Ernyõink vadul táncolnak, félóra múltán a leszállás mellett döntünk, ez lett az út legrövidebb szakasza: 3 km. Telefonos segítséget kérünk, Christophe értünk jön Couhé Véracból, ahol a placca van. A baj csak az, hogy szervízkocsijával jön, az meg tele van, kész mûvészet a mi 120 kg-nyi felszerelésünket bepaszírozni a csomagtérbe. Couhéban elütjük az éhünket, majd a reptéren az UL hangárban sziesztázunk. Hat óra felé kissé almul a szél, 20 km/h, északkeleties, a felszállás formalitás. Angouleme irányába hasítunk oldalhátszéllel, a navigáció roppant egyszerû, autópálya , szélerõmûvek és a Charente szurdok a vonalvezetõnk. A fény mámorító, a talajon építészeti remekek: várak, kastélyok, templomok. Laurent alacsonyan repül, szlalomozik a szélerõmûvek között. Talajhoz mért 65 km/h sebességen fut a táj, jobb kézre a nap egyenletes varióval süllyed. Ennyi kastély és park között melyiket választani? Egy domb oldalában csinos farm, az ablakok nyitva, autó is áll az udvaron, otthon vannak. A kopár dombtetõ miatt választom, reggel minden irányba könnyû lesz a felszállás. Sötétedik mire ernyõinket összehajtjuk és homlokunkra pántolt elemlámpákkal ballagunk le a farmhoz. Ötvenes bácsika nyit ajtót, bizalmatlan, kilométerekre van a legközelebbi szomszéd. Nagy nehezen elhiszi, hogy légi úton érkeztünk, beenged. Képzõmûvész, felesége Francia és általános mûveltség tanár. Meghívnak vacsorára, útitervünk felkelti érdeklõdésüket. A medencére nézõ verandán vetünk ágyat, meleg van, hálózsákra semmi szükség. Varázslatos az egész. Házigazdánk reggel hatkor költ, a fülledt meleg már-már baljóslatú. Jó kávé, süti, majd míg Laurent a felszerelést készíti elõ, én a gazdával megjárom Angouleme-et benzinért. Visszafele megjelennek az elsõ esõcseppek a szélvédõn. A starthelyen minden kész a felszállásra, de az idõjárás nem alkalmas rá. Újabb kávé, minden korty után az eget fürkésszük. Házigazdánkat szerencsére nem zavarja, szemlátomást a kaland részesének érzi magát, mindent belead, hogy segítsen az elsõ adódó alkalommal felszállni. Kitisztul kissé, szélcsend és nedvesség. Stresszesen, de sikeresen startolunk, néhány könnyed akkró mutatvánnyal elköszönünk és ráállunk a kurzusra Chalais felé. A repülés jól kezdõdik, a szél lamináris, a felhõalap alacsony, de nem fenyegetõ. Húsz perc után megváltozik a helyzet. Egy, két, három esõsáv, ez már nem tréfa, csak félrefordított arccal tudok repülni, úgy csíp, szemeimet alig bírom nyitva tartani. Az iránytartás egyre hozzávetõlegesebb, a talajhoz mért sebesség 15 és 50 km/h között ingadozik. A leszállás eshetõségét latolgatom, Laurent viszont a továbbrepülés mellett lobbizik a rádión. Kínkeservesen legyõzöm gyáva énemet és követem mentoromat. 15 km-el odébb újabb esõ, újabb mosógép-program. Ezennel végérvényes a döntés, leszállok.
Talajközelben még durvább a turbulencia, de van isten: teljesen véletlenül egy privát repteret látok meg lábaim elõtt. Perceken belül Laurent is lent van mellettem, felszerelésünket a repcsi és a traktor számára eszkabált fészer alá cipeljük és csak akkor világosodik meg bennünk, hogy milyen csapdába kerültünk: a futópályát kukoricásba vágták, bár 800 m hosszú, alig 25 m széles, a szél pedig 90°-ban fújja. Elindulunk felfedezni a közeli kastélyt. Tündéri a park, évszázados fákkal. Hamarosan Daniel is elõkerül, fiatalos hatvanas, egyenes, autentikus. Szenvedélye a repülés. Pilótaként fogad minket. Kávézunk és megismerkedünk sármos párjával, Lyne-el.
Daniel elvisz tankolni és teljesen természetes módon ajánlja fel, hogy maradjunk ebédre. Amíg én a benzint csorgatom, Laurent vásárol egy üveg Chateau Margaux-t és egy csokitortát, hogy ne érkezzünk üres kézzel. Az ebéd hihetetlen. Daniel mesterszakácsként vonult nyugdíjba, ráadásul nagy mókamester, minden mondata végén harsányan kacagunk. Három óra körül eldõlünk a nappali kanapéin, a szieszta kötelezõ. 17 óra körül ocsúdúnk, Daniel és Lyne közben már távoztak, aznap vettek át egy frissen vásárolt kisrepülõt, a közeli reptérrõl felszállva Daniel behelyezkedéseket fog gyakorolni magánplaccára, ki tudja, talán egy átstartolást is megpróbál. Agysejtjeink lassan kezdenek bekapcsolódni, az alkohol és a kalóriák helyükre kerülnek lassan. A felszállással kapcsolatos rossz elõérzeteink testet öltenek. Laurent persze arra is tud módszert, hogy két és fél méter magas kukoricatáblába vágott 25 méteres csíkról hogyan kell felszállni élénk oldalszélben. Az ernyõt széllel szembe húzza fel, majd oldalazva indul el, és fokozatosan ad gázt, amint változó rátartással oldalszélben is el tudja érni a felszálláshoz szükséges sebességet. Második kísérletre nekem is sikerül. Csodával határos módon Daniel pont felszállásom után érkezik meg az új repcsivel, õ a szárnyát, mi ernyõinket billegetve köszönünk el egymástól. Lamináris hátszelünk van, 60-al haladunk a GPS szerint. A táj mesés. Sainte Foy-ban egybõl a reptérre érkezünk. Hûvös a fogadtatás, az egyik kisgépes oktató még ki is oktat. Mit számít! Szerelvényünket a vitorla hangárba rámoljuk és irány a város. MacDonald-nál vacsizunk, egy echte amerikai pilótával ismerkedünk meg, õ furikáz vissza a reptérre, így még a benzint sem kell cipelnünk. Ernyõinkre vetünk ágyat, az esti hõmérséklet tanusítja: megérkeztünk délre. Reggel két csokiszelet és hideg víz, nem kapkodunk, minek rohanni a pályára tök szélcsendben? Komótosan kihordjuk cuccainkat, megkeressük az icipici lejtõt, amin lerongyolunk majd, ha csak nem akar rezzenni a szél. Nagy koncentrálással valahogy összejön a start, Sainte Foy felett repülünk, szõlõk és karakteres présházak, módos tanyák felett. Gazdag vídék. Jó lehet itt élni. A klíma barátságos, erdõ, mezõ termékeny. Nem csoda, hogy már az õskorban is tudták ezt, ez lehetett az emberiség egyik bölcsõje. Cumulus humilisek között bóklászunk, 500 m-en van a tetejük. Varázslatos! Ártalmatlan felhõcskéket cirógatva 60 km/h-s sebességgel haladunk, a világ legszebb tája felett. Életünk talán legfelejthetetlenebb repülése. Bõven kárpótol az elmúlt napok minden kínlódásért. Megérkezünk a Lot völgyébe. A díszlet brutálisan megváltozik. Elõttünk sötét sztrátuszok, a talajon egyre több a tereptárgy, addig nyílegyenes kurzusunkat jócskán kígyóztatni kell, hogy mindig legyen alattunk vészleszálló. Villeneuve Sur Lot-ban terveztünk tankolni, de amikor megérkezünk a reptér fölé, kiderül, hogy zárva van, épp lóversenyt tartanak rajta. Találunk egy 200x200 m-es rétet a Lot partján, oda szállunk le. A leszállás utáni átvizsgálás során elhûlve konstatálom, hogy kipufogóm kettéhasadt. Fura, mert sem a motorzaj, sem rezgés nem jelezte repülés közben. Ezt bizony javítani kell. A legegyszerûbb az volna, ha Montaubanból motoros sárkánnyal hoznának utánunk egy rezonátort és azt ledobnák nekünk.
Szorít az idõ, ha nem tudunk tovább repülni, az érkezõ front miatt több napig Villeneuve-ben ragadhatunk. Délre meg is érkezik az alkatrész. Lolo percek alatt kicseréli a repedt kipufogót, már fel is szálltunk. Sötét az ég alja. A szél erõsödik. 700 m-ig emelkedünk. Nemsokára meglátjuk a Golfech atomerõmû jellegzetes gõzfelhõjét. Térképre, iránytûre, GPS-re semmi szükség a továbbiakban. Célunk az, hogy elérjük Montaubant, mielõtt a front bejönne. Ernyõink táncolnak, az enyém néha mintha meg akarna elõzni. Castelsarrasin, a Garonne folyó, majd a Tarn völgye is elénk tárul. És végül, a távolban: Montauban! Hamarosan meglátjuk a velünk szembe repülõ „fogadó bizottságot” is, két motoros ernyõs és két motoros sárkány üdvözölnek minket a levegõbõl. Földet érés után pezsgõbontás, csoportfényképezkedés, vállveregetés, satöbbi. Estére a haverok, ismerõsök, a repülésben érintett majdnem minden Montaubani eljön a rögtönzött grillpartira koccintani velünk.
Késõn fekszünk le az elméleti oktatáshoz használt faházban. Másnap egész napos áztató esõ. Moziba és étterembe megyünk, töltjük az idõt. Uncsi. Egyértelmû, hogy a következõ napokban nem lesz repülésre alkalmas idõjárás, ezzel szemben a mediterrán félkörben tök jó az idõ. Két út áll elõttünk: kivárunk, amíg megjavul az idõ, de nincs kizárva, hogy nem fér bele az átrepülés Colliure-ba, illetve: talajon jutunk el a tengerpartra és a azt követve jutunk célba. Úgy döntünk, hogy nem görcsölünk, vonatra szállunk és arra koncentrálunk, hogy mielõbb élvezhessük a repülést, nem a rekord táv megfellebezhetetlenségével foglalkozunk. Haladunk, nem számít, hogy nem légi úton. A tengerpart 70 km/h-s sebességû széllel vár, arra számítunk, hogy estére csitul majd. Bevásárlóközpontban tankolunk és veszünk ezt-azt, ami egy ünnepi tábori vacsihoz szükséges.
Találunk egy eldugott helyet a plázson, még a Tramontane-tól is védett helyen. Leszáll az est, a hullámok zajára rakunk hatalmas tábortüzet. Dumálunk, iddogálunk, végül becsusszanunk hálózsákjainkba a csillagos ég alatt, cellára hajtogatott ernyõink párnák. A napkelte klisészerû, de megkapó. Csobbanunk egyet mosakodásképpen. Célunkat már elértük. De azért lógunk még egy utolsó szakasszal. Csak éppen követni kell a partot Colliure-ig. Navigare non est necesse. Összeszerelünk, teregetünk. Laurent startolna elsõnek, de nem jön össze. A Viper lomhán jön fel, visszaesik. Nekem egybõl megvan, utána úgy repülök, hogy Laurent startját filmezhessem a levegõbõl. Alighogy felszáll, elkezd akkrózni talajközelben. Igazi örömrepülést láthatok. A távolság, ami Collioure-tól elválaszt, észrevétlenül fogy.
Ez itt az én szülõhazám egyébként. Harminc évet éltem le itt, ide megérkezni, így, ilyen magasztosan: szívszorongató. Argelés Sur Mer déli oldalánál a finom tengerparti homokot sziklaszirtek váltják fel, a Pireneusok lábai. Fel kell emelkedni, kevés a kényszerleszálló. Elõttünk most sziklacsipkés partszakasz, amott már Collioure. Jó magasan átvágunk az öböl felett és keressük az egyetlen lehetséges leszállóhelyet, ami ez esetben a kommandósok kaszárnyájának sportpályája. Telefonon egyeztettünk velük, semmi kifogásuk nem volt az ötlet ellen. Átrepülünk az erõd felett, behelyezkedek a rögbi pályára átlósan, sima leszállás. Felkapom az ernyõt s odébb állok, szemem az égen Lolot keresi. A kommandósok szórakoztatása végett akkró bemutatót rögtönöz, jár neki taps. Leszáll, learatja a dícséreteket. Nyilatkozunk a helyi sajtónak. Csomagolunk. Dél van és estére Saint Hilaire-ben kellene lenni a Coupe Icare-on.
Ez az elsõ országjáró biwakrepülés tanulságos volt. Változatos idõjárási körülmények között repültünk fantasztikus tájak felett. Izgalmas emberekkel találkoztunk és hasznot húzhattunk abból, hogy mi voltunk az elsõk. Óriási szimpátia tõkével gazdálkodhattunk, igyekeztünk nem elpocsékolni. Világos, hogy ennek a mûfajnak a jövõje azon áll vagy bukik, hogy követõink hogyan sáfárkodnak a földiek jóakaratával. Ezt nagyon hamar el lehet veszíteni, és csak egyszer, de akkor végérvényesen. Ezt gondolják meg azok, akik követnének. Elõre köszönjük.
Szöveg és képek:
Marc COFFINET: coffinet@yahoo.fr
Laurent SALINAS: salinaslaurent@hotmail.fr
Fordította: Szabó György
Marc COFFINET: coffinet@yahoo.fr
Laurent SALINAS: salinaslaurent@hotmail.fr
Fordította: Szabó György