Portugál vakáció

Henry de Lavenne meghívott a július végén tartandó 30. születésnapjára. Henry 1981 óta repül motoros sárkánnyal. Úgy tartja, 1946-ban jött a világra és 1981 óta él. Én csak 2004 óta ismerem, akkor velünk volt a Kárpátok ralin, azóta minden jelentősebb légi összeröffenésen egymásba botlunk.

Tavaly része volt annak a francia UL különítménynek, amelyik a Balkánon portyázott, ő speciel egy Quick R sárkánnyal. Májusban járt az északi sarkkörön túl is, arról is ígért pár sort, most még egy korábbi kalandjáról számolunk be:
2009. június 21.-én hajnalban indulunk Vendée-ből, (ez Franciaország nyugati tengerpartja), Portugáliába. Az átlag francia motoros sárkányos számára ez nem egy nagy durranás, számomra nagyon nagy szám. Hosszas és késhegyre menő alkudozások és ígérgetések előzték meg. Isabelle, a kedves feleségem, aki örök fenntartásai ellenére már több mint 700 órát repült mögöttem motoros sárkánnyal, a velem Finnországban történtek óta pánikszerű félelemmel gondol a repülésre. Eleinte hallani sem akart róla, hogy az életben még egyszer levegőbe merészkedjen velem. Az történt ugyanis, hogy egy mocsaras terület felett állt le a motorom, földet éréskor átvágódtam és csúnyán össze-vissza törtem magam, alig ismertem magamra, amikor megláttam magam a tükörben. Zaza nem volt velem, a tévében látta viszont péppé pocsékolt pofázmányomat, nem csoda, hogy azóta viszcerális rettegés keríti hatalmába, amint szóba kerül a repülés. Csak úgy sikerült rávennem a portugál kiruccanásra, hogy Lisszabonba költözött régi jó barátaink meglátogatását tűztem ki úti célul. Ünnepélyes esküt tettem, hogy csak kora hajnali órákban és napnyugta előtt repülünk, hogy a termikus tevékenységet messziről elkerüljük, hogy véletlenül sem töltünk egyszerre több mint egy órát a levegőben, a földön viszont annál többet, minden turisztikai látványosságot lelkesedéssel és türelemmel látogatok meg vele, satöbbi. Röviden, mindent megígértem neki, amiről pontosan tudom, hogy azt képtelen vagyok rá.

Jól kezdődik!
Oldalbordám, aki oly bőbeszédű a földön, a levegőben megkukult. Tenger felett repülünk, az Ile de Ré szigetének nyugati fokát érintve tartunk dél felé. Mézédes hangon duruzsolom fülébe az intercomon:
- Volna kedved hozzá, édes szívem, hogy leszálljunk Oléron szigetén?
- Nem.
A tengerpart fodrai Seudre tájékán és a Cordouani fárosz látványa megigézőek.
- Picinyem, mi lenne, ha leszállnánk Arcachonban?
- Nem.
A Ferret fok és a Pyla dűne szépségétől megint csak elérzékenyülök.
- Gyere galambocskám, nézzük meg Mimizan-t.
- Nem.
- Nagyon sajnálom drágám, de ha tovább akarunk menni, tankolni kell. (Lassan már arra gondolok, hogy egy seggből akar Lissabonba repülni, hadd legyünk túl rajta egyszer s mindenkorra.)
Ejtőernyősök után le. A Pilatus, mint a lift üzemel. A két pilcsivel szót váltva kiderül, hogy az egyik Alpha Jet-en hivatásos katona, másik meg az egykori oktatója.
Kölcsön kapunk egy kocsit, hogy kimehessünk a kútra 95-ösért.
Továbbra is a partvonalat követve repülünk, a Pireneusokat elérve bekúszunk a szárazföld fölé, hogy Itxassou tájékán ugorjunk át a hegylánc felett. Mondanom sem kell, hogy a legjobbkor. Chapelet-em úgy ugrál, mint a kerge kos. Szegény Za elkezd nyögni hátul, egyáltalán nem kéjesen. – Ah! Oh ! Hagyd abba ! Ne csináld ! Próbálom értelmesen elmagyarázni neki, hogy mi is a termikus tevékenység, és hogy ez a világ legtermészetesebb dolga, hogy a fel-leszálló légtömegek megpróbálják kitépni a kezemből a trapézt, illetve megpróbálják összecsukni a szárnyat menet közben. Semmi értelme. Szegény pára képtelen felfogni az aerológia rejtelmeit. Egyre csak sopánkodik, mind elviselhetetlenebbül. Végül aztán kifakadok:
- Hogy az a magasságos...hát nem hagysz már nyugton a k... életbe...
Így történt, hogy már az utazásunk első napján megszegtem minden fogadalmamat. Őrült turbulenciában, másodszorra sikerült valahogy leszállni Sesma elhagyatott és elkárhozott repterén. Megnyugodtunk, és kicsit összeszedtük magunkat, eldugtuk cuccainkat egy szénaboglyába, felvettük hátizsákjainkat és elindultunk a távolban látható falucska felé.

Robbanásközeli állapotok
A motor meleg, check-list és gáz. A hajnali friss levegő nyugodt és jó felhajtóerőt biztosít. Az átlagos magasság Spanyolhonban 1100 m körül van. A Pireneusoktól Portugáliáig alig ereszkedik a talaj 600 m QNH alá. Mégis végtelen búzamezőkben gyönyörködhetünk. Érzem, ahogy Isabelle ellazul, amikor egyszer csak el kezd dadogni a BMW motor. Lefullad, fel-felpörög, lő nagyokat. - Pet pet és, blourp blourp, pet pet és megint blourp blourp. Jó tíz percen át, ami egy végtelenségnek tűnik.
Kétségbeesetten meresztem a szemem lefele valami kényszerleszállót keresve, de semmi használható. Kő és szikla és tüskés cserje mindenfelé. A fülesből meg szerelmes szavak ömlenek a fülembe. A leggyöngédebb ezek közül : te eszement gyilkos!
A motor végül összeszedi magát és már egészen egyenletesen jár, mire Fontosioba érünk.
Próbálom a motort minden fordulatszámon, hibátlan. Néhány diszkrét prout-prouttól eltekintve problémamentesen visz el Alcazarenig, ahol már jártunk 12 évvel ezelőtt, amikor először repültünk Liszabonba. Az egykor olyan aktív UL placc helyén Bomberos-ok, vagyis helikopteres légi tűzoltók üzemelnek. Míg szívem csücske az árnyékban sziesztázik, alaposan átnézem az üzemanyag rendszert. Életem értelme végül magához tér hüllőhöz méltó délutáni álmából és rögtön megpróbál lebeszélni a továbbrepülésről. Mindig ezt csinálja, nem is nagyon hallom, már amit mond. Pedig ez egyszer jobban nem ártott volna. 44° C van árnyékban felszálláskor, alig emelkedünk el, a motor hőmérséklete máris kritikusan magas. Alig győzöm kímélni, minden termiket kitekerek, amint lehet, alapjáraton forgatom, így aztán valahogy elérjük Salamanque városát, ahol csuromvizesen dőlünk ki a sárkányból.

Végre vakáció
Az eddig túléltek alapján úgy döntök, hogy picit visszaveszek a lendületből. Beérem egy szerény átrepüléssel Caceres-be. Ott aztán Zaza kedvére sétálgatunk az óváros utcáin, csodáljuk a gőgös nemesi házakat, melyeket a conquistadorok építettetek az aztékok pénzén. Estefele már Estremoz erődje fölött körözünk, majd tovább Evora márvány bányái felé. Figyelésen vagyok a reptér frekijén, a forgalomtól kicsit megilletődve. Próbálok bejelentkezni, de mire megtalálnám a helyes frazeológiát, már darálja is a szakszerű szöveget valami nálam pengébb. Végül aztán két kézre fogom a maradék bátorságom, sűrűn pislogva minden irányba ráfordulok a használatosra és eleresztem a frekvencián : Fáájnőől ! A Portugálok extrém kedvessége és toleranciája teszik, hogy minden jól alakul. Hamarosan egy hangárkapu is nyílik, szép sárga madarunk három napon át pihen az árnyékban. Ez alatt felfedezzük ezt az ódon kisvárost, citadelláival, XV és XVI századbeli palotáival és római kori templomaival. Találkozunk három honfitárssal, Renault Trafic kisbuszukkal cocókáztatnak a környéken. A vidék vatag borai lassan kimossák páromból a repülés traumáját. Én is eszem - iszom, különösen a kizárólag tojássárgával készült sütikék ízlenek, az apácák valamikor itt tojásfehérjével keményítették pártájukat és nem szabad semmit kidobni, ugyebár.
Lisszaboni barátaink házon kívül, ezt persze én tudtam előre, de valamivel meg kellett győzni asszony pajtást. Átrepülünk a Taje folyó felett, bal kezünkre esik a főváros, keringünk egy keveset Obidos középkori erődítménye felett, majd kinézünk egy szimpi placcot egy farm mellett a tenger partján. A sárkányt a barátságos farmer gondjaira bízzuk, taxit hívunk, minden erőszakoskodásunk ellenére drága szállodába visz. Bóklászunk a belváros utcáin, majd feredőzünk a szálloda kismedencéjében, utána meg elszunnyadunk napozóágyainkon, mint a közönséges turista nyugdíjasok, akik egyébként vagyunk.
Nazaré végtelen homoksávja és világítótornya kicsit szomorkásak ma reggel. Kisebb záporok között szlalomozva jutunk el Coimbrába, valamikor ez volt Portugália fővárosa. Szemerkélő esőben érünk földet, szerencsénkre senki nincs iskolakörön. A reptér parancsnoka kedves és szolgálatkész, nem úgy, mint a Spanyol légi hatóságiak általában. Másnap is esik, Za hajthatatlan, kénytelen-kelletlen vonatra szállok vele és meglátogatjuk a közeli Aveirot, olyan, mint Velence, csak nem fekete, hanem színes és cicomás gondolán lehet kujtorogni a sötét vízi sikátorokban. Másnap sikerül észak felé menekülni a több naposnak ígérkező rossz idő elől.
Corrida és castagnette
A Sierra de Estrela felhőben, talajkövető módban érjük el a jól ismert Salamanque-i repteret, ahol aztán még a nap is kisüt ránk. A taxisofőrnek kézzel-lábbal magyarázzuk,hogy egy igénytelen kis szállodát keresünk, erre aztán a belvárosi négy csillagos Kis Hotelben kötünk ki. Éjszakába menően élvezzük a sangriát és valami hagyományőrző egyetemisták népviseletes danolását. Másnap egy Burgostól délre fekvő, elhagyatottnak tűnő placcon pihenünk a szárny árnyékában, amikor a tulaj ránk ront, és indulatosan világosít fel, hogy ott semmi keresnivalónk. Jól kidühöngi magát, és ettől úgy megenyhül, hogy befurikázz a városba, szállást szerez nekünk, sőt, estére meghív bikaviadalra, ahol aztán előkerülnek a testes rozé és vörösborok, tengeri gyümölcsös szendvicsek, megerednek a nyelvek, barátságosan lapolgatjuk egymás hátát, röhögünk, mint a majmok. Az ünneplő nép forgatagában alig találunk vissza szállodánkba. Az időjárás továbbra is közepes, alig tudom rávenni anyucit, hogy másnap délután átrepüljünk a közeli Sesma-ba.
Soha többé!
Másnap korán startolunk, 30 - 40 km/h-s déli széllel egy-kettőre a Pireneusok lábainál vagyunk. A hegylánc viszont felhőben, ameddig a szem ellát. Basszus ! Ha át is tudok bújni a felhőalap alatt, hétszentség, hogy a túloldalon lemészárol a déli szél Lee oldali rotorja. Za reakciójától tartva meghozom a legminősíthetetlenebb döntést : « On top » repülünk át a hegyek felett. Északnyugat fele veszem az irányt és megkezdem az emelkedést a felhők fölé. Azt tervezem, hogy akkor töröm majd át a zárt felhőzetet lefele, amikor a GPS-em azt mutatja, hogy elértem Francia oldalon a síkságot. Ez a várva várt pillanat 1óra 20 perc repülés után jön el, Cap Breton-tól északra. Csodával határos módon találok egy lyukat is az egyre vékonyodó felhőrétegben, szűk spirálozással úgy jövök le, hogy be sem felhőzök. A kedves, aki felszállás óta egy szót se szólt, most remegő hangon nyugtázza a talajlátást: - meg voltam győződve róla, hogy ütött az utolsó óránk.
Biscarosse-ban debriefing, Cazaux katonai légterének az irányítója megengedi a direkt tranzitot a CTR felett, amikor földet érünk saját repterünkön, az aznapi repidő 5h25.
Konklúzió
Kedvenc másodpilótám hamar túltette magát a túra stresszén. Barátainknak már lelkendezve mesélte : - és azt képzeljétek el, amikor... És nálatok, hogy megy ez ?
Olyan pilcsik vagytok, akik szeretnének többet repülni, de a házastársi diktatúra ezt gátolja ?
Inkább egyedül repültök, míg párotok ki tudja, mit csinál? Ajánlom, inkább repüljetek együtt, vesszetek jól össze, majd béküljetek ki. Nincs szánalmasabb, mint egy házaspár, amelyik sosem veszekedik. A kibékülés utáni repülésnél pedig nincs édesebb...