Sárkánnyal Némethonban

Bruno Picot és csapata, a Raid’Air az eddigi, némileg egzotikusabb desztinációk helyett idén „csak a szomszédba”, Németországba szervezték szokásos nyár eleji ultrakönnyű hadjáratukat. Claude Delluc barátunk és fia, Anthony is a résztvevők között voltak, ők meséltek nekünk.

Május 27-én indulunk el a francia Alpok déli lábainál fekvő Romans-ból, és kétnapos, meglehetősen turbulens, erős szeles időben való repülés után sikerül időben megérkeznünk a túra kiindulóállomására, Stuttgart közelébe. Itt már több mint 30 ultrakönnyű légi jármű várja a 8 naposra tervezett, „Karto Fun 2009” elnevezésű rallye kezdetét. Az elnevezés a kartoffeln (krumpli) gúnynévből jön, mi, kulinárisan ínyenc franciák így csúfoljuk az egyszerű, burgonyára kihegyezett konyháról elhíresült németeket. Mindenkinek voltak fenntartásai a szigorúnak ismert német légijog, légi rendészet, a komplikált légtérszerkezet és a nálunkfelé megszokottnál kevésbé laza, úgymond katonás német erkölccsel kapcsolatban – természetesen a repülés vonatkozásában. A Németországban bejegyzett, német azonosítóval repülő ultrakönnyűeken kötelező az S módú transzponder, szerencsénkre a német légteret használó vendég légi járművek számára nem írják elő.
Az útvonal első része északnyugat felé, Dortmund irányába vezet minket, hogy onnan majd északabbra forduljunk. A reptereken mindenütt nagyon kedvesen, barátságosan fogadnak. A bázisok, az épületek, a pályák tiszták, gyönyörűen rendben tartottak, a szervezés mindenhol példás. Nekünk, franciáknak volna mit tanulnunk, az biztos...
Majd Hannover felé folytatjuk utunkat, hogy Wilhelmshavennél elérjünk az Északi-tengerig. Az itt található szigetcsoportokat a „német Karibi-szigeteknek” nevezik. A fantasztikus, fehér homokkal borított part fölött repülve szinte olyan érzésünk van, mintha az Atlanti-óceán partján lennénk, csak egy kicsit hűvösebb van.
A kis szigeteken mindenhol repterek, igazi paradicsom ez egy magunkfajtának. Szigetről szigetre szállunk, mint a mesében. Nehezünkre is esik itt hagyni ezt a varázslatos helyet, de túránk folytatódik kelet felé. A táj gyönyörű, erdős, zöld vidékeket repülünk át, sok helyen szélerőművek, és szinte minden ház tetején napkollektor.
Pihenőnapunkat Münchenben töltjük, a várost igazán érdemes megnézni. Másnap az utolsó előtti szakaszt tesszük meg Wörishofenig. Hatalmas erdők, számtalan tavacska és sziget, kellemes, szép repülések.
Majd eljön az utolsó nap is, összesen csaknem 2500 kilométert repültünk gondtalanul eddig, de most egyszerre barátságtalanra fordul az időjárás: esőben indulunk reggel, és egy órával felszállás után hirtelen fenyegetően gyorsan terjedő köd kezd felszállni a völgyekből és erdőkből. Nem tudjuk felmérni, mi várhat ránk, így inkább óvatosságból úgy határozunk, terepre szállunk, alattunk alkalmasnak látszó rétek, ki tudja, távolabb találnánk-e.
Egy kis falu határában, az út mellett sikeresen földet is ér mindenki. Miközben tanácskozunk a folytatásról, egy épp a közeli földön dolgozó gazda – aki egyébként a mező tulajdonosa, mint megtudjuk – segítségünkre siet, kedvesen érdeklődik, mit tehet értünk. Kiderül, nem más, mint maga a falu polgármestere.
Hamarosan otthagy bennünket, mi meg találgatjuk, vajon a helyi csendőrséggel fog-e visszatérni. Lehet, hogy bajba keveredtünk? Igaz, egy ultrakönnyű repcsi elvileg bárhova hajthat végre kényszerleszállást, de sosem lehet tudni…
Húsz perccel később a polgármester visszatér, és csomagtartójából forró kávét, friss croissant-t, szendvicseket, sajtot, sonkát varázsol elő… Csendőrök helyett finom reggelit kapunk!
Aztán csatlakozik hozzá Herr Vogel (nomen est omen!), aki szintén felajánlja segítségét.
Így tudunk autót bérelni, hogy elhozhassuk a saját kocsijainkat és utánfutóinkat, aztán este visszajövünk a sárkányokért, amiket addig – hab a tortán! – a polgármester és segítőkész emberei ponyvával letakarva gondosan őriztek.
Fáradtan térünk haza a túráról, de az utunk során megélt találkozások, az emberek kedvessége, segítőkészsége óriási örömmel tölt el. Köszönet érte mindenkinek!
A legnagyobb meglepetés az volt, hogy semmiféle komplikációt nem jelentett a zsúfolt és összetett légtérben repülni. Igaz, Bruno úgy szerkesztette meg az útvonalat, hogy ne keresztezzünk korlátozott vagy ellenőrzött légtereket, és a repterekre érkezéskor szükséges rádióforgalmazást úgy oldotta meg, hogy bérelt egy helikoptert, amivel mindig előttünk érkezett Sylvie, b. nejem társaságában az éppen aktuális célállomásra, így ismerős hangokat hallhattunk franciául a toronyból. Egyébként nem volt nagyobb kihívás Németországban megfelelni a légügyi előírásoknak, mint Olaszországban vagy Marokkóban.
Jövőre ismét Spanyolország a cél, de most más útvonalat repülünk be. Annyi látnivaló van még... és annyi helyre érdemes visszatérni is!