Az idei Budapest–Bamako rallye repülõs szempontból is „elhíresült”. A futam hivatalos hátimotoros légifotósán, Szabó Péteren kívül egy másik motoros ernyõs pilóta, Letenyei Viktor is részt vett a rallye-val párhuzamosan zajló túrán. Viktor viszontagságos kalandjairól igencsak zavaros hírek láttak napvilágot a magyar médiában, elõször még az sem volt egyértelmû, milyen repülõeszközzel is szállt az amerikai nagykövetség fölé a késõbb letartóztatott és kíméletlenül börtönbe vetett szupertitkos magyar 007-es. Hazaérkezése után volt szerencsénk személyesen találkozni vele, és saját szájából meghallgatni a történetet.
Viktor valóban repkedett a követség tájékán, amirõl elõször azt sem tudta, milyen épület. Majd mikor második alkalommal jobban megközelítette, és vesztére valóban le is fényképezte, nagy meglepetésként érte a leszálláskor, hogy fogadóbizottságként a rendõrség várja. Szó szót követett, s végül valóban három napig tartották bent a helyi kapitányságon, igaz, magánzárka helyett békésen üldögélhetett az irodában, s még a rendõrök testvériesen, egy tálból kézzel csemegézett kuszkuszebédjére is meginvitálták. Sok étvágya ugyan nem volt…Az idõközben bûnjelként mégiscsak lefoglalt hátimotor nagy érdeklõdést váltott ki a kapitányság udvarán, akár rögtön növendékeket is toborozhatott volna. Hiába magyarázta a zsaruknak, nem hitték el, hogy nem valami speciális kommandós kiképzésen sajátította el ennek a fura szerkezetnek a kezelését. S mikor a rá záporozó kérdések közt arra is válaszolt, hogy milyen magasra – akár több ezer méterre – lehet felrepülni a masinával, már mindenki meg volt róla gyõzõdve, hogy messzirõl jött ember azt mond, amit akar, de mindenesetre igen gyanús.
A nyelvi problémákból fakadóan némileg követhetetlen és hosszas ügyintézés miatt három napig tartott, míg sikerült tisztázni a félreértéseket, s a követségrõl készített három légifotója árán meg is úszta a dolgot, ám ezzel még nem értek véget megpróbáltatásai. Hogy finanszírozni tudja a meghosszabbított kényszernyaralást és a tervezettõl eltérõ hazautazást, eladogatott néhány felszerelést. Balszerencséjére sátráért az egyik helyi erõ hamis pénzzel fizetett. Természetesen abból vette volna a repülõjegyét, így aztán rövid úton vissza is került az immár ismerõs kapitányságra, ahol ezúttal addig kellett héderelnie, míg a sátorvásárlót elõ nem kerítette, s mint a mesében, ezután is csak a jóságos rendõrparancsnoknõ közbeavatkozásának köszönhetõen nem késte le az immár erõsen áhított párizsi járatot. Ennyi tehát a kémhistória, amit Viktor a körülményekhez képest meglepõ derûvel viselt és mesélt el, láthatóan nem szegte kedvét ez az apró malõr. Viktor egyébként igazi PPG-s világjáró. Mindenhova magával viszi felszerelését, repült már Egyiptomban a piramisok felett, Máltán, Indonéziában, sõt még Ukrajnában is, ahol katonák segítettek neki ernyõt teregetni. 96 kilója ellenére a létezõ legegyszerûbb, legstrapabíróbb, de talán a legkevésbé bikás Solo 210-es Parapowert használja, bizonyítva, hogy egy igazi madárembernek nincs szüksége csilivili vircsaftra, vagy ahogy ezt a gengsztereknél láthattuk, a nagymenõk beérik egy 38 Speciallal, nem kell nekik a 44-es Magnum vagy a Desert Eagle.
Mintha csak ezt a tézist akarta volna alátámasztani, Szabó Péter, a gödöllõi Felhõút siklóernyõs klub atyja, a hazai motoros ernyõs társadalom egyik legelismertebb tagja szintén Solo motoros Parapowerrel légifotózta és filmezte végig a Bamako rallye eseményeit.
Péter a következõket mesélte:
Szerencsés véletlennek köszönhetem azt, hogy végül is a versenyt (elsõ magyar csapatként) megnyerõ páros (Lõrincz Attila – Nagy Miklós) autójában utazhattam, így végigküzdve és -izgulva a verseny megnyerésének küzdelmes folyamatát. A munkám mellett próbáltam a csapatnak hasznos tagja lenni, de legalábbis nem hátráltatni õket.
A repülésekkel nagyon vigyáznom kellett, nehogy valami gond legyen ott a világ végén, esetleg több száz km-re a legközelebbi kórháztól. A feladatom szerint minél gyakrabban fel kellett szállnom, és légi videofelvételeket készíteni a versenyrõl a rallye-ról készülõ filmhez.
Ez általában napi egy felszállást jelentett. Az idõjárási feltételek rosszak voltak, de ez nem lepett meg, repültem már sivatagban. A szél szinte mindig erõs volt, és dobálós, termikes. Erre eleve számítottam, ezért a Parapower Solo 210-es motorom mellé Edina (a feleségem) kisméretû, S-es Dakota ernyõjét vittem, amely lehetõvé tette, hogy szinte bárhonnan fel tudjak szállni, és az erõs túlterhelés miatt elég stabil volt, hogy el tudjam engedni az egyik irányítózsinórt, és videózzak.
Általában reggelente és esténként tudtam repülni. Reggel a mezõny startolását filmeztem, este a táborokat, és ritkán napközben az épp arra haladó mezõnyt tudtam videózni. A felszerelés jól vizsgázott, a verseny 15 napjából 4 napon nem tudtam repülni (idõjárási okokból vagy a feszített versenyprogram miatt), a többi napon 18 felszállásból közel 5 órát repültem. A legtöbbször egy-egy felszállás 10–15 perc volt. Felvettem a mezõny épp arra járó részét, majd leszálltam és gyorsan pakoltam össze, hogy amint kihûlt a motor, mi is rohanhassunk tovább.
Letenyei Viktor beszámolóját lejegyezte Kádár Andrea
Képek: Letenyei Viktor és Szabó Péter
Képek: Letenyei Viktor és Szabó Péter