Az Istenszéke Marosvásárhelytõl hatvanvalahány kilométerre levõ 1381 m magas vulkáni eredetû hegycsúcs a Kelemen-havasokban. A Maros mentén észak fele az elsõ magaslat, amit tiszta idõben a Maros völgyébõl már Ludasról is látni lehetett, mielõtt a Ceausescu-korszakban épült vásárhelyi vegyikombinát meg nem oldotta volna a völgy tartós környezetszennyezését. Gyerekkorunkban egyfajta babonás tisztelettel emlegettük, nemcsak a hely méltóságteljes látványa miatt, nem pusztán a csúcsot körülölelõ irdatlan erdõség mendemondái, tündérekkel és barnamedvékkel vegyes mondavilága miatt (ne feledjük, hogy Wass Albert híres-neves funtineli boszorkányának a placcáról van szó), hanem azon egyszerû oknál fogva is, hogy az Istenszéke megmászása jó kondícióban levõ turisták számára is egész napos megerõltetõ túrának számított.
Annak idején hajnali négykor kellett indulni a völgybõl, hogy napnyugtára vissza lehessen érni, elcsigázva, de a látottaktól elvarázsolva.
Ebben a kontextusban kissé nagyképûnek tûnt az a beköpésem, augusztus tizenkettedikén, egy kánikulai munkanap után, amit a marosvásárhelyi fuvarozócég irodájában girheltünk végig, hogy stresszoldás végett ugranánk fel az Istenszékére. Az abszurdnak tûnõ gondolatot tett követte. Hat órakor már készülõdtünk a felszálláshoz a marosvécsi Kemény-kastélytól pár kilométerre északra, az elsõ út menti kaszálón.
A magasságmérõ QNH 610 m-t mutatott, a hõmérséklet bõven harminc fok felett, a levegõ pedig úgy állt, mint a cövek. Klocza Zsolti Ros 125-össel szerelt Redbackjéhez a 23 m2-es Reactiont, én pedig a megszokott Redback Simóhoz a legkevésbé gyors felszállást igénylõ tandemernyõt, a 43 m2-es Thankát teregettem. Motiváltságunk hibátlan felszállást eredményezett. A híg levegõben nem ment könnyen a magasság nyerése. A domborzat majdnem olyan tempóban nõtt alánk, mint ahogy emelkedtünk.
Mire megérkeztünk a hegy lábához, beindult a völgyszél, és megoldotta az emelkedéssel kapcsolatos gondokat. Igaz, a lombkoronák magasságában kellett maradni, hogy a plusz egyes-másfeles varió meglegyen, de úgy saccoltuk, hogy elég meredek a hegyoldal ahhoz, hogy hajtómûleállás esetén vissza lehessen siklani a hegy lábánál elterülõ legelõre. Az idõ múltával és a magasság nyerésével négyzetes arányban jött a segítség a lejtõtõl. Ötven perc elteltével alattunk volt az Istenszéke, a kilátóról elcsigázott és boldog turisták integettek felénk. Motorjaink már alapjáraton duruzsoltak, így nem aláztuk meg sem õket, sem a helyet, pár perc eufória után így is azon vettük észre magunkat, hogy kétezer méter felett vagyunk. Megkezdtük a süllyedést visszafele, és amint leértünk a völgybe, láss csodát, ismét hátszelet észleltünk.
GPS-em nemsokára hetven feletti értékekkel kápráztatott el. A napnyugta közeledtével beindult a lefele áramlás a völgyben, így alig húsz perc alatt a felszállómezõ felett voltunk. Akkor ment le a nap a Mezõség lankái felett. Kevesebb mint egy órára rá már ismét Marosvásárhelyen voltunk, a Víkend telepen öblítettük le az út porát Sólyom bácsi kocsmájában. Bruttó négy óra alatt megjárni az Istenszékét, ekkorát ott még senki nem mert hazudni.
Szöveg és képek: Szabó György
Ha már Isten segítségével megjártuk az Istenszékét, gondoltuk, el kellene látogatni Wass Albert szülõföldjére is, a Mezõségre, levegõbõl nézni meg, hogy mi maradt a bölényesi lankákból, ahol Buzát nevû õse i. sz. 1000 körül hont foglalt magának, a Szúnyogok szigetét, ahova kunok, tatárok, törökök, de még inkább a magyar és osztrák uralkodók pribékjei elõl menekültek a pogány magyarok, meg persze a záhi tavakat, ahol az utolsó táltos élt. Erre a repülésre augusztus 17-én került sor, de nem volt egyértelmû sikertörténet. Hidegfront utáni erõs, lökéses szélben araszolgattunk nyugat felé, fél óra kellett hozzá, hogy a Maros völgyét elhagyjuk. Amikor a faragói tavak után feladtuk és visszafordultunk, 90 km/h-nál is nagyobb volt idõnként a GPS-sebességünk. Na majd legközelebb, ha az Öregisten is úgy akarja.
