Ahhoz, hogy az ember repülési engedélyre tegyen szert Szumátra szigetének egyik távoli tartományában, elõször is a helyi kormányzónál kell tiszteletünket tenni. Kellemes, korrupt malacpofa, akivel szemben azonnal elfog az ellenállhatatlan vágy, hogy a kedvében járjak… amint szemrevételezem a háttérben bóklászó testõreit.
Az üzlet rögtön világos, megkapom a repülési engedélyt, ha cserébe másnap délben bemutatót repülök a kiskirály palotája fölött a tiszteletére rendezett ceremónia fényét emelendõ… Nincs mit tenni, másnap tehát repülõ mazsorettet játszom a termikek között a belváros egén, amolyan „május elsejei légiparádé” módon, hogy ennek a visszataszító egónak a fényezése árán majd békésen repülhessek a vidéken, örömöt szerezve az õszinte és nyílt mosolyú, szerény parasztoknak és halászoknak…
Már másnap kihasználom a lehetõséget, egy halászfalu közvetlen közelében repülve a levegõbõl izgulok végig egy galambröptetõ versenyt (az elengedett galambhímek lélekszakadva szárnyalnak a 300 méternyire lévõ kalitkához, ahol a tojó várakozik!). Még senki sem látott olyan hímet, amelyik visszafordulva inkább a menekülést választotta volna… lehet, hogy a galamblányok közt nincsenek fúriák…?
Csak egyet nem értek... a csodálatos kis halászfalucska fölötti repülés után a motorom fura szagot áraszt... (hal került a légcsavarba?)
Aztán egy megrendítõ élmény: a Krakatau vulkán. 125 évvel ezelõtt tûzbe borult felette az ég, a 48 órán át tartó kitörés a tengerbe süllyesztette a sziget kétharmadát, és száz kilométeres körzetben szórta szét 1000 tonnás, vörösen izzó sziklabombáit, indította el 200 km/órás sebességû, halálos szökõárjait, lövellte ki 500 °C-os mérgezõ gázfelhõit. Ebbe a félig lidércnyomást, félig feltámadást sugalló, hátborzongató díszletbe hozott el kis sárga „szúnyogom”, hogy míg Csajkovszkij Hegedûversenyét hallgatva szállok sziklafalról sziklafalra Földanyánk feltáruló, gyilkos méhe körül, egy világvégi naplemente tobzódó színei próbálják feledtetni azt a szürke poklot, amely néhány óra alatt 36 000 életet oltott ki... A szumátrai õserdõ, mely visszavette jogait és egyeduralmát, tapodtat sem enged, teljesen beborítja a tájat egyetlen méltó ellenfele, az óceán hullámvonaláig. Nem lehetett itt könnyû a hittérítõk élete! A talaj fölött 15 méterrel repülök az elemek játékszereként: erõs szél (az ernyõm remeg... a vulkánhoz közeledve félelmében felágaskodik), háborgó tenger (a halászok nem hajlandók a Krakataut megközelíteni csónakjaikkal), a szélben nyugtalanul forrongó õserdõ, Csajkovszkij transzban, lángoló ég, a nap hamarosan elsüllyed az óceánban, mint ahogy a sziget tette anno 48 óra alatt, érzem, ahogy az élet, az ég és a föld elemi erõinek szinte démoni egyesülése átjár és veszélyes bódulatba ejt... nem kellene megfeledkeznem az ernyõ irányításáról, hacsak nem szeretnék a Krakatau kései, közvetett áldozatává válni magam is.......! Elkap egy felszálló áramlat, mely egy perc alatt 400 méterrel repít feljebb, az iménti elérzékenyülés után most a félelemtõl dobog a torkomban a szívem, Mozart c-moll miséjének isteni kórusa köszönti a vulkáni sziklafalat, amely hirtelen ijesztõ távolságra került tõlem, lent a földön… vár az éjszaka, még mindig gyorsan emelkedem a sötétülõ égbolt felé, mintha csak a vulkánkitörés szele sodorna… Barátaim autóinak fényszórói üzennek a távolból, arról a talpalatnyi kis tisztásról az õserdõben, ahonnan egy órája felszálltam, hogy aztán a démoni erõk 60 percig megtûrjenek betolakodóként hadszínterükön! Azzal a különös érzéssel érek végül földet, hogy egy párhuzamos világban jártam, s mindaz, ami ott megérintett és némiképp elgyötört, mintha az idõn átívelve azokkal a szerencsétlenekkel kötött volna össze, akik örökre eltûntek a rettenetes kataklizmában...
A levegõben indulok becserkészni egy 80 tagú elefántcsordát, mikor megtalálom õket, már közeleg a trópusi vihar!!! Forgolódom felettük, õk meg forgolódnak utánam, felém nyújtogatják ormányukat és hevesen csapkodnak pici füleikkel. Rajtuk kívül csak a macskák és a tevék képesek arra, hogy az égbõl jövõ veszedelemmel egyenesen szembenézzenek, a teremtés összes többi állata (és elég sokat „megrepültem”) megzavarodik és menekülõre fogja, még a bölények is… de az elefánt vakmerõen kiáll a mámoros hátimotorossal szemben. Az égbolt felét befeketítõ trópusi vihar egyszerre fenséges és félelmetes, a tisztásokon csordogáló patakok zöld és narancssárga kanyonokként ragyognak az éjsötét háttér elõtt. Mit tegyek? Maradjak a levegõben, felvállalva a cumulonimbikus rizikót, vagy szálljak le az elefántveszély dacára? Mérlegelés után inkább az elefántokat választom. Körém gyûlnek és néznek… kicsit aggódom, nehogy lenyúlják a felszerelésemet! Az egyikük olyan közel jön, hogy gond nélkül megmoshatnám a fogát, mindkettõt!
Huhh! Túléltem! Ma jól fogok aludni.
Na tessék! Hajnalban a müezzin ébreszt! Akármennyire is utálom ezt az antidemokratikus eljárást, azt azért be kell vallanom, NAGYON jól csinálja… Éneke melankolikus áhítattal és elegáns spiritualitással tölti meg a nyirkos szumátrai éjszakát, amelyben még ott ólálkodnak a tigrisek és elefántok álomképei; csábító aláfestést szolgáltat a félelmetes éj és a megnyugvást hozó hajnal közti átmenethez.
De pechem van, a dolgok rosszabbra fordulnak. A fõnök megnyerõ, erõteljes, derûs spiritualitással zengõ éneke után a helyettese kaparintja meg a mikrofont… ez egyenesen rettenetes... ez az önjelölt operetthuszár kalifább akar lenni a kalifánál, és mint egy begõzölt kakas rikoltozik: „szavazzanak rám, és majd meglátják!”… a legprimitívebb karaoke szintjére süllyedtünk!
Milyen jó is volt a fõnök szirupos melódiáját hallgatni, lelki szemeimmel szinte láttam az elbûvölt szüzek hozzá tartozó hajladozását…
Megreptetünk egy helybéli gazdag bankárt, aki köszönetképpen meghív egy luxusvacsorára, ahol a kaviár (vagy legyen, mondjuk, szarvasgomba) itteni megfelelõjének számító drága csemegét szolgálják fel.
Ez a „durian” nevû gyümölcs. Kifejezetten undorító!!!
Igazán nem vagyok finnyás, ha kajáról van szó, de ez... nem fog menni... Ráadásul vendéglátónk fogja magát, mikrofont ragad, és belecsap a karaokéba… itt a vége, jöhet a pávatoll!
És végül… jártam egy kõkemény, barázdált arcú halászok által lakott falucskában... ahol mindegyikük szerelmes saját énekesmadarába... a madarak a földtõl 20 méterre, összefüggõ hálózatként felfüggesztett 150 díszes kalitkában énekelnek... teljesen valószínûtlen látvány! A madárkákon könnyekig meghatódó, kérges kezû keményfiúk… az egér és az elefánt meséje!
Szöveg és képek: Nicolas Weiss
Fordította: Kádár Andrea
