Úti jegyzetek Szumátráról

Ahhoz, hogy az ember repülési engedélyre tegyen szert Szumátra szigetének egyik távoli tartományában, először is a helyi kormányzónál kell tiszteletünket tenni. Kellemes, korrupt malacpofa, akivel szemben azonnal elfog az ellenállhatatlan vágy, hogy a kedvében járjak… amint szemrevételezem a háttérben bóklászó testőreit.

Az üzlet rögtön világos, megkapom a repülési engedélyt, ha cserébe másnap délben bemutatót repülök a kiskirály palotája fölött a tiszteletére rendezett ceremónia fényét emelendő… Nincs mit tenni, másnap tehát repülő mazsorettet játszom a termikek között a belváros egén, amolyan „május elsejei légiparádé” módon, hogy ennek a visszataszító egónak a fényezése árán majd békésen repülhessek a vidéken, örömöt szerezve az őszinte és nyílt mosolyú, szerény parasztoknak és halászoknak…
Már másnap kihasználom a lehetőséget, egy halászfalu közvetlen közelében repülve a levegőből izgulok végig egy galambröptető versenyt (az elengedett galambhímek lélekszakadva szárnyalnak a 300 méternyire lévő kalitkához, ahol a tojó várakozik!). Még senki sem látott olyan hímet, amelyik visszafordulva inkább a menekülést választotta volna… lehet, hogy a galamblányok közt nincsenek fúriák…?
Csak egyet nem értek... a csodálatos kis halászfalucska fölötti repülés után a motorom fura szagot áraszt... (hal került a légcsavarba?)
Aztán egy megrendítő élmény: a Krakatau vulkán. 125 évvel ezelőtt tűzbe borult felette az ég, a 48 órán át tartó kitörés a tengerbe süllyesztette a sziget kétharmadát, és száz kilométeres körzetben szórta szét 1000 tonnás, vörösen izzó sziklabombáit, indította el 200 km/órás sebességű, halálos szökőárjait, lövellte ki 500 °C-os mérgező gázfelhőit. Ebbe a félig lidércnyomást, félig feltámadást sugalló, hátborzongató díszletbe hozott el kis sárga „szúnyogom”, hogy míg Csajkovszkij Hegedűversenyét hallgatva szállok sziklafalról sziklafalra Földanyánk feltáruló, gyilkos méhe körül, egy világvégi naplemente tobzódó színei próbálják feledtetni azt a szürke poklot, amely néhány óra alatt 36 000 életet oltott ki... A szumátrai őserdő, mely visszavette jogait és egyeduralmát, tapodtat sem enged, teljesen beborítja a tájat egyetlen méltó ellenfele, az óceán hullámvonaláig. Nem lehetett itt könnyű a hittérítők élete! A talaj fölött 15 méterrel repülök az elemek játékszereként: erős szél (az ernyőm remeg... a vulkánhoz közeledve félelmében felágaskodik), háborgó tenger (a halászok nem hajlandók a Krakataut megközelíteni csónakjaikkal), a szélben nyugtalanul forrongó őserdő, Csajkovszkij transzban, lángoló ég, a nap hamarosan elsüllyed az óceánban, mint ahogy a sziget tette anno 48 óra alatt, érzem, ahogy az élet, az ég és a föld elemi erőinek szinte démoni egyesülése átjár és veszélyes bódulatba ejt... nem kellene megfeledkeznem az ernyő irányításáról, hacsak nem szeretnék a Krakatau kései, közvetett áldozatává válni magam is.......! Elkap egy felszálló áramlat, mely egy perc alatt 400 méterrel repít feljebb, az iménti elérzékenyülés után most a félelemtől dobog a torkomban a szívem, Mozart c-moll miséjének isteni kórusa köszönti a vulkáni sziklafalat, amely hirtelen ijesztő távolságra került tőlem, lent a földön… vár az éjszaka, még mindig gyorsan emelkedem a sötétülő égbolt felé, mintha csak a vulkánkitörés szele sodorna… Barátaim autóinak fényszórói üzennek a távolból, arról a talpalatnyi kis tisztásról az őserdőben, ahonnan egy órája felszálltam, hogy aztán a démoni erők 60 percig megtűrjenek betolakodóként hadszínterükön! Azzal a különös érzéssel érek végül földet, hogy egy párhuzamos világban jártam, s mindaz, ami ott megérintett és némiképp elgyötört, mintha az időn átívelve azokkal a szerencsétlenekkel kötött volna össze, akik örökre eltűntek a rettenetes kataklizmában...
A levegőben indulok becserkészni egy 80 tagú elefántcsordát, mikor megtalálom őket, már közeleg a trópusi vihar!!! Forgolódom felettük, ők meg forgolódnak utánam, felém nyújtogatják ormányukat és hevesen csapkodnak pici füleikkel. Rajtuk kívül csak a macskák és a tevék képesek arra, hogy az égből jövő veszedelemmel egyenesen szembenézzenek, a teremtés összes többi állata (és elég sokat „megrepültem”) megzavarodik és menekülőre fogja, még a bölények is… de az elefánt vakmerően kiáll a mámoros hátimotorossal szemben. Az égbolt felét befeketítő trópusi vihar egyszerre fenséges és félelmetes, a tisztásokon csordogáló patakok zöld és narancssárga kanyonokként ragyognak az éjsötét háttér előtt. Mit tegyek? Maradjak a levegőben, felvállalva a cumulonimbikus rizikót, vagy szálljak le az elefántveszély dacára? Mérlegelés után inkább az elefántokat választom. Körém gyűlnek és néznek… kicsit aggódom, nehogy lenyúlják a felszerelésemet! Az egyikük olyan közel jön, hogy gond nélkül megmoshatnám a fogát, mindkettőt! Huhh! Túléltem! Ma jól fogok aludni.
Na tessék! Hajnalban a müezzin ébreszt! Akármennyire is utálom ezt az antidemokratikus eljárást, azt azért be kell vallanom, NAGYON jól csinálja… Éneke melankolikus áhítattal és elegáns spiritualitással tölti meg a nyirkos szumátrai éjszakát, amelyben még ott ólálkodnak a tigrisek és elefántok álomképei; csábító aláfestést szolgáltat a félelmetes éj és a megnyugvást hozó hajnal közti átmenethez.
De pechem van, a dolgok rosszabbra fordulnak. A főnök megnyerő, erőteljes, derűs spiritualitással zengő éneke után a helyettese kaparintja meg a mikrofont… ez egyenesen rettenetes... ez az önjelölt operetthuszár kalifább akar lenni a kalifánál, és mint egy begőzölt kakas rikoltozik: „szavazzanak rám, és majd meglátják!”… a legprimitívebb karaoke szintjére süllyedtünk! Milyen jó is volt a főnök szirupos melódiáját hallgatni, lelki szemeimmel szinte láttam az elbűvölt szüzek hozzá tartozó hajladozását… Megreptetünk egy helybéli gazdag bankárt, aki köszönetképpen meghív egy luxusvacsorára, ahol a kaviár (vagy legyen, mondjuk, szarvasgomba) itteni megfelelőjének számító drága csemegét szolgálják fel.
Ez a „durian” nevű gyümölcs. Kifejezetten undorító!!!
Igazán nem vagyok finnyás, ha kajáról van szó, de ez... nem fog menni... Ráadásul vendéglátónk fogja magát, mikrofont ragad, és belecsap a karaokéba… itt a vége, jöhet a pávatoll!
És végül… jártam egy kőkemény, barázdált arcú halászok által lakott falucskában... ahol mindegyikük szerelmes saját énekesmadarába... a madarak a földtől 20 méterre, összefüggő hálózatként felfüggesztett 150 díszes kalitkában énekelnek... teljesen valószínűtlen látvány! A madárkákon könnyekig meghatódó, kérges kezű keményfiúk… az egér és az elefánt meséje!