A Nyugati-Kárpátok hegycsoportjában található barlangokat még zsenge gyermekkoromban látogattam meg, egyetemistaként kirándultam a Pádisra, és voltam a gainai leányvásáron is.
Életemnek a repüléssel összefüggõ korszakában, úgy is mondhatnám: amióta tényleg élek, idén júliusban adódott elõször alkalom ennek a Budapesttõl közúton alig háromszáz kilométerre található szigethegységnek a becserkészésére, értelemszerûen: a levegõbõl.
A júliusi kánikula legkegyetlenebb napjai jártak, tartottam is tõle, hogy a jelentõs tengerszint feletti magasság és a hõség nem tesz majd jót a motornak, azon is agyaltam, hogy kisméretû (egyben jól túlterhelt, tehát kellõen stabil) vagy nagyobb ernyõt használjak, bevállalva ezzel a termikus idõjárás és az alulterhelt ernyõ logikus következményeit: a csukásokat.
Végül azt a bölcs döntést hoztam, hogy csak a hajnali és a napnyugta elõtti órákban repülök, nem kísértem az ördögöt. Elsõ felszállásom a Pádis mellett egy hegygerincen átbukó országútról történt. Az országút persze túlzás. A vidéken több száz km, római korból meg az Osztrák–Magyar Monarchiából viszszamaradt út található, de ezek hírbõl sem ismerik az aszfaltburkolatot, a városi 4X4 trófea-terepjárókat csúfos megaláztatásban részesítik.
Helyi idõ szerint hét órakor a harminchárom lovas Hirth „Monster” motornak és a 25 m2-es Plasma ernyõnek köszönhetõen tizenegy lépésbõl sikerült elhagynom a birkák birodalmát és felkerülnöm a sasok országába. A lábaim alatt félelmetes-csodálatos karsztvidék tárulkozott ki, fenyvesekkel, búvópatakokkal, „ponor”-okkal. Végigjártam a „Csodavárat” (Cetatile Ponorului), Közép-Európa leglátványosabb karsztlabirintusát, a „Szamos Bazár”-t, ami a Bihar hegység egyik legváltozatosabb és legfestõibb karsztos területe (nevét barlangok, portálék, katavothronok, klammok, sziklatornyok és dolinák bazári változatosságáról kapta), utána pedig a Pádis tetõt és a Vlegyászát légvonalban, ami így belefért egy bõ órába, gyalogosan legalább kétnapos program lett volna. A termikek nem sokat várattak magukra, varióm kezdett egyre megfontolandóbb értékeket mutatni, így úgy döntöttem, hogy kirepülök még a szigethegység nyugati felén található sziklaszirt fölé, aztán irány az ideiglenes felszállóhely. Már csak pár száz méterre voltam a lélegzetállító peremtõl, amikor a mélybõl feltûnt egy meredek spirálban emelkedõ sasmadárpáros, jelezve a függõleges légmozgás hajmeresztõ mértékét. Nem kívántam geostacionárius szatellitpályára kerülni, így leborítottam, és a feltételezett termikelszakadások környékét is kerülve lopóztam vissza placcomra.
Másnap reggel Torockószentgyörgyön, egy, a siklóernyõsök által is kedvelt helyszínen készülõdtem a starthoz, de nem a Székelykõ 1128 m magas csúcsáról, amit a helybeliek Lajos csúpjának neveznek, és ahonnan 1285-ben a székelyek Lajos vezérük vezetésével gyõzedelmesen rontottak rá a fosztogató tatár hordákra, hanem szálláshelyünk, a Székelykõ Kúria melletti tarlóról. Hét óra még el sem múlt, szél a talajon egy fuvallat se, de volt már vagy 30 °C. Így aztán barázdairányba nyargaltam, és bizony, határeset volt, hogy nem ért le a keret, amikor felkaptam lábaim, mert már nem bírtam a tempót. Meglátogattam a falu fölé QNH 740 m-en tornyosuló várromot, amit Torockay Ehellõs emeltetett a XIV. században, Hunyady Mátyás kobozta el utódjaitól, az 1514-es parasztfelkelés lázadói feldúlták, majd végül a Rákóczi-szabadságharc idején Tige osztrák generális lövette szét ágyúkkal.
Utána végiglejtõztem a Tilalmas hegy gerincén, a Várszikla és a Vidajkõ érintésével az Ordaskõ felé, megcsodálva a 2,5 millió éves kristályos palából és átkristályosodott mészkõbõl képzõdött szirteket és magaslatokat, majd átsiklottam a völgy keleti oldalára,
és a hatalmas szikla árnyékában alig félgázon még mindig stabil 2-es varióval emelkedtem a Székelykõ fölé. Az elõzõ este elfogyasztott bõséges és ízletes „erdélyies” vacsora és a hozzá kortyolgatott nagyenyedi borok miatt arról sajnos lekéstem, hogy szemtanúja lehessek: a nap kétszer kel fel Torockón. Ez a szikla sajátos formájának köszönhetõ, alig kel fel a nap, egy kiugró sziklaszirt ismét eltakarja, amögül kel fel másodszor. A magasban élénk és a hegyek miatt dobálós szél fogadott, jobbnak láttam visszabújni a domborzat szélárnyékába. Függõlegesen lestem be a torockóiak szerény, de annál tisztább portáira, odalent már beindult az élet. A szénacsináló székelyeknek, ahogy arrafelé szokás, „jó egészséget” kívántam a levegõbõl, remélem, õk is hasonlókat kívántak nekem.
Tettem egy kört a tarló felett, az ághegyre kiakasztott méterhosszú vécépapír, amit átmenetileg minõsítettem át szélzsákká, rezignált függõlegességgel figyelmeztetett arra, hogy itt majd kapkodni kell a lábakat földet éréskor. Az, hogy híg volt a levegõ, nem kifejezés. Elsõre inkább átstartoltam, olyan eszeveszetten suhant alattam a tarló. Másodjára motorral megtámasztva jöttem be, talajközelben átesés határáig fékezve az ernyõt. Ezzel a módszerrel valamit lehet csökkenteni a földet érés sebességét, de ami ennél fontosabb, nem függõleges testtartással, hanem harminc-negyven fokban hátradõlve, a légcsavarszélre támaszkodva lehet tangentálni a talajt. Amikor leért a lábam, még bõven harmincöt km/h felett lehetett a tempó, a hátradõlt testtartásnak köszönhetõen „barefoot”-módra csúsztam vagy tíz métert a laza talajon, utána már „ki lehetett futni” a maradék sebességet.
Alig várom, hogy az õsz és a kevésbé sivatagi hõmérsékletek beköszöntével alaposabb ismeretséget köthessek ezekkel a vadregényes tájakkal. Az igazi persze az volna, ha osztozni lehetne az élményen, minél több parapoptárssal. Na, ki jön?
Szöveg és képek: Szabó György
