Htimotor Htimotor Motoros srkny Kezdlap Merevszrny UL Forgszrny UL Mrepls Videk Galria

Version francaise Versiunea n romneste
 
Hátimotor

Az elefántok háza


Thierry Banchet polgári foglalkozására nézve informatikus mérnök, de az afrikai kontinens rajongójaként már jó húsz éve kalandozik ezen a tájon. A 90-es években fedezi fel ennek legtökéletesebb eszközét, a hátimotort. A ma már motoros ernyõs oktató Thierry (aki emellett repül kisgéppel, merevszárnyúval, motoros sárkánnyal, búvárkodik, motokrosszozik és szenvedélyes fotográfus) idejét Spanyolország és Dél-Afrika közt osztja meg. Az alábbiakban egy tanzániai kalandjáról mesél.

„Ott élnek Tanzánia legnagyobb elefántjai. A rezervátumokon kívül, és elég bonyolult odajutni, de megéri” – csengenek fülembe Hassan Sachedina barátom szavai, aki a Save the Rhino Trust alapítványnál dolgozik Tanzániában.
Arushai repülõtér, Tanzánia, 2006 augusztusa. Feltett szándékom, hogy a vastagbõrûek felderítésére induljak, és fõleg, hogy a magasból csodálhassam meg õket. A vámon gond nélkül átjutunk, a diszkréten Samsonite bõröndökbe csomagolt, szétszedett motoroknak köszönhetõen nem lógunk ki a többi utas közül.
Az elsõ napunk a logisztikára megy el: felvesszük a terepjárókat, beszerezzük az élelmet, kannákat, átnézzük a motorokat. Másnap reggel 500 liter benzinnel, keréken guruló és repülõ jármûveink ellátmányával felpakolva indulunk útnak. Négyen vagyunk pilóták: barátaim, Christophe és François, és feleségem, Marie Carmen. Nekik ez az elsõ igazi afrikai kalandjuk, amikor megtapasztalhatják a bozótban lakás és a helyi idõjárás szépségeit.
Többórás autózás után egy, az El Nino esõzései által két éve szinte teljesen elmosott útra térünk rá. Órákon át szlalomozunk az akáciák és baobabfák között maximum 20 km/órás sebességgel. Lassan feltûnnek az elsõ zsiráfok és impalák…
A száraz évszak kezdetén vagyunk, a növényzet aranyszínt öltött. A hõség fullasztó, 35 fok árnyékban, és a dél körül szokás szerint igen erõs, lökéses szél miatt repülésre egyelõre nem gondolhatunk. A távolban látjuk a porfergetegeket. Nincs mit tenni, türelmesen várjuk az esti almulást.
Seven Sisters felé vesszük az irányt, emlékezve az instrukciókra: „Ha odaérsz, találsz egy bomát (maszáj falut). Onnan észak felé mész tovább, egy kiszáradt folyó mentén, úgy ötven kilométert.” Miután párszor elsüllyedünk a termeszek által kilyuggatott és a terepjáró kerekei alatt beomló talajban, úgy döntök, mára elég volt ennyi. Széles, sík pusztában vagyunk, a távolban antilopok. Mint egy „kis Serengeti”. Itt a térítõk közt 18 órakor tíz perc alatt besötétedik. Tábort verünk, fát gyûjtünk a tûzhöz. Gyorsan összeszerelem két motorunkat, beállítom a porlasztót, és elõkészítek mindent a másnap reggeli felszálláshoz.
A tûz mellett megtartom az elsõ eligazítást: „Aki nem akar oroszláneledel lenni, éjjel nem mászkál ki pisilni a sátorból. És nem szedünk gyümölcsöt, hacsak nem akarjuk, hogy egy elefánt ébresszen, aki kiszagolta a sátor szövetén át a narancsot, és megpróbálja megszerezni.”
„Viccelsz?”
„Nem.”
Amikor éjjel vérfagyasztó oroszlánüvöltésre ébredek, azért jót mulatok magamban, ahogy a többiek arcát elképzelem… Másnap elsõként kelek, 6 óra, szélcsend, 1700 méter magasan vagyunk. Már rántom is fel a beülõt, és indítom Backbone Ros motoromat. Sietni kell, mert a szél úgy 8h30 körül már megerõsödik, úgyhogy 7 elõtt a levegõben kell lenni, és nem sokat bénázni a felszállással. A hétalvók már csak a motorzajra ébrednek fel…
Mikor a levegõbe emelkedem, épp felkel a nap. A Ros 125 teljesítménye itt nagyon jól jön, a ritka, meleg levegõ és a tengerszint feletti magasság dacára 2 m/s az emelkedésem.
A Kilimandzsáró ködbe burkolódzik a távolban, de van más látnivaló is. Lábam alatt megelevenedik a táj, gazellákkal és zebrákkal versenyzek. Mikor fél kilenckor leszállok, a szél már elég erõs, a többiek még csak most készítik össze a felszerelésüket… de minek, ezt ma lekésték. Holnap biztos már hajnalban talpon lesznek!
Még egy nap navigálás a bozótban. Megtaláljuk a bomát, üdvözlöm a fõnököt, és beugrok az orvosi rendelõbe, néhány alapgyógyszert hoztam, ami errefelé kincset ér. Az orvos megmutatja, merre kell továbbmennünk.
Kiszáradt folyómederben, laza, homokos talajon küszködünk a folyó kanyarulatait követve. Egy maszáj kíváncsian megállít, fülcimpájába applikálva egy-egy filmtekercsdoboz fülbevalóként. „Wapi Tembo?”, kérdezem tõle kezdetleges szuahéli nyelvtudásommal, hol vannak az elefántok? „Itt”, mondja, „ez itt az elefántok háza”. És valóban, a fák takarásában meg is pillantjuk az elsõt, egy méretes felnõtt példányt, aki vidáman pusztítja a lombokat. Óvatosságból jó ötven méterre, szél ellenében haladunk el mellette. Nem tudhatni, milyen rossz tapasztalatokat élt már meg emberekkel, ahogy Hassan mondta, errefelé vigyázni kell a vadorzók miatt. De az elsõ találkozás jól sikerül, az állat semmi jelét nem adja agresszivitásnak.
Nyílt, sík, kemény homokos terepen vagyunk, minden irányba fel lehet szállni, fák csak távolabb. A helyszín ideális, tábort verünk. 17 órakor, egy órával napnyugta elõtt megpróbálkozom a felszállással, bár a szél még mindig erõs, és fõleg lökéses. Öt perc elég hozzá, hogy ne kísértsem tovább az ördögöt, 200 méteren a szél 40 km/órás. A repülés holnapra marad. Természetesen ahogy beáll az éj, néhány perc alatt teljes szélcsend lesz…
Csillagos ég, amilyet csak itt lehet látni, és az afrikai éjszaka nyugtalanító zajai: az elefántoké, akik a távolban tovább csemegéznek a fákon, az oroszlánok vérfagyasztó üvöltése (több mint 10 kilométer távolságból is hallani)… Száz és száz szempár figyel minket a sötétbõl. Varázslatos vagy félelmetes, ki hogy érzi.
Vége az éjszakának. Használt a tegnapi lecke, 6 órakor már mindenki felszálláshoz készülõdik. Segítek Marie-nak felszállni, aztán én is elhagyom a sártekét. Teljes szélcsend van. És micsoda látvány… Alig emelkedünk fel, már látjuk az elsõ elefántcsoportokat, a borjakat mindig védõn középre veszik… a zsiráfokat, impalákat, struccokat… ameddig csak a szem ellát. A távolban a horizonton egy hatalmas, kiszáradt tó. Ritka pillanaton osztozunk a párommal, ahogy egymás mellett repülünk, biztosan tudván, mi vagyunk az elsõ hátimotorosok e táj fölött.
Marie Carmen megfuttatja a struccokat, akik innen fentrõl óriási tyúkoknak tûnnek. Gépeink alacsony sebessége ideálisnak bizonyul, mert megfelel az állatokénak. E pillanatban mit sem érdekelnek az elméletek és viták az ernyõk profiljáról, sebességérõl, teljesítményérõl stb. A lényeg, hogy szélcsendben 2000 méter magasan felszállhatunk és 40 km/h sebességgel repülhetünk, ennyi elég a boldogsághoz.
Megközelítek egy elefántcsoportot, és ereszkedni kezdek, hogy fényképezhessem õket. Most nem állhat le a motor…
A csapat futva menekül, csak a legnagyobb hím áll meg, és egyenesen a szemembe néz, mintha azt mondaná: „ha közelebb jössz és elkaplak…” Az elefánt az egyetlen afrikai állat, amelyik felfelé is néz. Egyszer Kenyában kilométereken át követtem három gepárdot a levegõben. Idõnként megálltak, nagy macskaként leültek, és alaposan körülnéztek minden irányba – kivéve felfelé. A természetben a veszély nem jöhet az égbõl.
Kétórányi repülés után szállok le. Barátainknak nem sikerült a felszállás, hiába próbálkoztak. Amikor még hónapokkal ezelõtt azt tanácsoltam nekik, gyakoroljanak, mert az afrikai aerológiának nem sok köze van az általuk megszokott kis tengeri szellõhöz, legyintettek. Most majd megpróbáljuk segíteni akklimatizációjukat.
A reggeli repülés után kis autós túrát teszünk, hogy a földrõl is fényképezzünk. Mostantól teljes túlélõkészlettel repülünk, elszánva magunkat, hogy messzebbre merészkedünk a tábortól: GPS, ivóvíz, vadászkés, rádió, telefon, takaró, lámpa, rakétapisztoly. Nem szabad elfelejtenünk, hogy nem egy rezervátumban vagyunk, az itt élõ állatok nem szoktak hozzá az ember közelségéhez, és egy váratlan találkozás az afrikai „big five” (oroszlán, leopárd, elefánt, bölény, orrszarvú) valamelyik képviselõjével veszélyes is lehet. Másnap reggel mindenkinek sikerül a felszállás, én indulok utoljára. Több mint két órát élvezkedünk a levegõben, míg Marie tankja ki nem ürül, 1 méteres légcsavarral szerelt Backbone motorja többet fogyaszt a többiekénél. Szép nyugodtan leszáll úgy 3-400 méterre néhány elefánttól, akik szerencsére teljes sebességgel menekülnek. Rádión szólok a többieknek, mielõtt földet érnék Marie mellett. 18 kilométerre vagyunk a tábortól. Christophe érte jön a terepjáróval, én a visz-szaúton fölöttük repülök. Közben Francois hív rádión, néhány száz méterre a tábortól ért földet. Érkeztünkkor hátát a motornak vetve, a rakétapisztolyt szorongatva találjuk….
Másnap egy Land Rovert pillantok meg a levegõbõl, amely követ a leszállóig. Egy természettudós az, akinek munkája részét képezi az elefántok számlálása. Azonnal fellelkesedik, milyen fantasztikus perspektívákat nyit ebben a hátimotor. Kicsit lehûtöm lelkesedését, elmagyarázva, hogy szélcsendben, 2000 méteres tengerszint feletti magasságon azért nem annyira evidens a felszállás, de azért megígérem, hogy visszatérek majd segíteni neki.
Majdnem két hetet töltünk még itt, keresztül-kasul berepülve a területet. Idõnként a Kilimandzsáró is felfedi havas csúcsát. Itt repülni maga az álom, és minden repülésünk más és más.
Az itteni maszájok eljönnek meglátogatni minket. Varázslatos látvány, amint a rettenthetetlen harcos arca hirtelen úgy fénylik fel, mint egy elbûvölt kissrácé, a „Ndege Kidogo” felszállását nézve (szó szerint „kismadár”, repülõeszközökre nincs szó a szuahéli nyelvben). Micsoda élmény a tûz körül együtt nevetgélni: „Láttad, ezek a fehérek hihetetlenek, generátorral a hátukon repülnek!”

Szöveg és képek: Thierry Banchet
www.nkp-expeditions.com
Fordította: Kádár Andrea


 
Belps
   

Kapcsold linkek
   

Hr rtkelse
   

Parancsok
   

Kapcsold rovatok

Hátimotor

Tartalomkezelõ rendszer: © 2004 PHP-Nuke. Minden jog fenntartva. A PHP-Nuke szabad szoftver, amelyre a GNU/GPL licensz érvényes.
Oldalkszts: 0.15 msodperc