Tízéves koromban a modellezés kapcsán kerültem a repülésbe Székesfehérváron.
Óriási érzés volt gyerekként akkora fesztávú gépet a levegőbe engedni, mint saját magam, és damillal felcsörlőzni 40–50 m-re…
magasabbra, mint egy 10 emeletes ház, ami egy városi gyerek fejében a legmagasabb épület, amit ismer…
A családomban senki nem repült, nem volt családi alapindíttatás, mint most nálunk.|
|
20 évesen leugrottam az ejtőernyős alapkiképzést AN–2-esből, Dunaújvárosban.
Nagyon tetszett a repülés, bármivel, bárhogy, de az ejtőernyőzést nem éreztem annak.
Szárny nélkül az ember sajnos nem tud repülni, amit az ugrásnál tökélyre tud vinni, az nem repülés, hanem kontrollált zuhanás. Az ejtőernyősök ezt az érzést keresik.
Jó volt egy ernyő alatt ülni, nézni a tájat, levegőben lenni kabin, pilótafülke nélkül… ez tetszett, ez kellett nekem… csak mindig túl gyorsan vége lett.
A Honvédség ölelő karjai után valami független és szabad repülésforma után néztem.
Fogalmam sem volt, hogy siklóernyőzés van Magyarországon, véletlenül akadtam egy tanfolyami hirdetésre. Ez 97-ben volt, már akkor hallottam olyat, hogy hátimotorral is lehet siklóernyőzni. El tudtam képzelni, hogy az mekkora függetlenséget jelenthet, de repülni nem láttunk ilyen eszközt. Megkerestem egy ismerős ismerősét, akinél volt egy hátimotor, amit repülni sose látott még senki… meg is néztem egy autó csomagtartójában.
Akkor nem nagyon értettem hozzá, ma már tudom, hogy egy Egerben gyártott Rotax motoros cucc volt. Persze hogy tetszett. Nem nézett ki szépen, és nagyon nehéz is volt. Az első ernyőmet 97-ben úgy vettem meg, hogy a súlyhatár (méret) megválasztásánál azt számolgattam, hogy beleférjek motorral is.
Ez egy érdekes momentum számomra, sok termik elfakadt, és pár ernyő lecserélődött a fejem fölött, mire ez valóra vált. A szólórepülés jó néhány évig sok olyan élményt adott, amit nem cserélnék másra. Felsétálni egy hegyre, a fűben fekve várni, hogy kipattanjanak az első gomolyfelhők, 6 kiló ronggyal a fejed fölött elstartolni, termiket tekerni, sok száz métereket emelkedni, felhők alá repülni, falu szélén leszállni, gyalogolni, stoppolni hazafele… nekem ez ma is a CSODA.
2001-ben ismertem meg a feleségemet, akivel együtt repülünk, de külön szárnyakkal, és a talált termiket megosztjuk egymással. Erre büszke vagyok, és szerencsésnek érzem magam, hogy olyan társat találtam, akivel az életünk minden területén ilyen harmóniában tudunk élni.
Tatabányán állapodtunk meg, jól érezzük magunkat itt, ahonnan 4 km a vértesszőlősi starthely, és odalátni a lépcsőházból. A hazai repülések mellett nyaranta rendszeresen repültünk a Júliai-Alpokban, télen holt szezonban sok honfitársunkkal együtt pedig a monte-carlói sziklákon kerestük a termikeket.
 |
2004-ben házasodtunk össze, a nászutunk természetesen Európa egyik legjobb repülőterületére vezetett, Spanyolországba, Piedrahitába… Csak a hazaúton tudtuk meg hogy, a lányunk is velünk volt egész úton, az édesanyja hasában… Jó kezdetnek látszik, ha repülni akar.
Ági most egyéves múlt, nagyon élénk és határozott gyerek. Bármilyen repülő dolgot messziről meglát, és felhívja rá a figyelmünket. Hogy fog-e később repülni, azt nem tudom, de ha akar, akkor jó helyen van hozzá.
Az időbeosztásunk és a család miatt jött újra szóba hátimotor.
Olyan megoldást kerestünk, ami ismert gyártó ismert motorja (tehát nem zsákbamacska), magyarországi kereskedőtől, szolgáltatásokkal és esetlegesen fogyó alkatrészek gyors, korrekt pótlásával együtt, és mindez még a piac áraihoz képest olcsó is legyen.
Így találtuk a Parapowert.
A motor óriási szabadságot nyújt, ismert helyeken repülve is új dolgokat, új nézőpontból mutat meg. Egy megbízható motorral pedig a ráfordított időből a repült idő aránya magasan tartható.
Hétköznap munka után a tolóerő és a szárny kiemel a napi gondok közül. Csak pár száz méter és máshogy látod a világot.
Ez az érzés olyan felemelő, hogy úgy döntöttünk: másoknak is segítünk megismerkedni vele.
