„Egy idő után elkezded érezni”

Valamikor gyermekkoromban kezdtem el álmodni a repülésről. Azóta ez az egyetlen visszatérő álmom – sokszor csak úgy „magamtól”, segítség nélkül repkedek. Nem, még seprû sincs alattam!

Szeretek túrázni. Szeretem a tágas tereket. Kirándulás közben mindig azon agyalok, hogy ezt és ezt a távot milyen jó lenne légvonalban megtenni. Az erdőket járva gyakran azon kapom magam, hogy szívesebben nézném meg felülről a koronájukat.
Aztán egyszer csak ott találtam magam a reptéren, a „vámpírok” között.
Először egy Trenert próbálhattam ki. Ez a kaland kicsit „vadászpilótás” volt: tetszett a sebesség, a manőverek. Egy rövidebb repülés következett az új G1-gyel, ami – a Trenerhez képest – inkább „sétarepülős” élményt jelentett számomra. Aztán jött a motoros sárkány – és teljesen elkápráztatott. Semmi nem választott el a levegőtől, hallottam a szél süvítését. Mégis a motoros ernyőzés lett a legkedvesebb számomra, talán mert ez emlékeztet leginkább az álmaimra. A lábaim magasan a fák koronái felett „lebegtek”, és fentről nézve valahogy leegyszerűsödött a világ. A problémák jelentéktelennek tűntek, eltöltött a nyugalom.
Egy magas kilátó tetején elkap a tériszony, de repülés közben semmi ilyet nem éreztem. Természetesen minden alkalommal utas voltam, sokat kell még gyakorolnom, mire eljutok az önálló repülésig – de a gyakorlás is jó. A siklóernyőt egy idő után elkezded érezni. Először nagy, meg sok a zsinór, amelyek ráadásul szeretnek összegabalyodni, de aztán megtanulod, melyik hova tartozik. És futni is kell, amit különben nem szeretek, de ez a futás más. Eleinte nehéz, mert húz az ernyő, de a siker kárpótol. A társaság is nagyon jó. A többiek órákon keresztül türelmesen tanítgatnak. Jó látni, ahogy a repülés iránti szenvedély összehozza az embereket.