Christian Moullec: Repülés a vadludakkal

Christian Moullec már gyermekkorában is szenvedélyesen érdeklõdött a madarak iránt, öccsével madártollakat gyûjtött, kedvenc pajtása pedig egy tyúk volt… A repülés gondolata természetesen merült fel benne a bretagne-i szirtek felett repülõ madarakat csodálva, de álma csak késõbb kezdett valóra válni. Meteorológusként 13 hónapot töltött kutatómunkával az Indiai óceán déli részén, Kerguelentõl 2000 kilométerre, északnyugatra fekvõ Új-Amszterdam elhagyott szigetén, ahol a világ legnagyobb, 37 000 párból álló sárgacsõrû albatrosz-kolóniája él; a madarakkal való repülés vágya az itteni megfigyelései során erõsödött meg benne igazán.

1987-ben olvasott a svéd ornitológus, Lambert von Essen munkáiról, aki Skandinávia utolsó kis lilikjeinek megmentését kísérelte meg. Ez a madárfaj hagyományosan a Kaspi- és a Fekete-tenger környékén, Bulgária, Görögország, Törökország, Irak-Irán területén tölti a telet, de a mezõgazdaság fejlõdése és a vadászat elterjedése gyakorlatilag kipusztította a fajt Észak-Európából. A professzor célja az volt, hogy biztonságos telelõhelyre szoktassa õket.
A legnagyobb nehézség e téren az, hogy a többi vándormadárral ellentétben a kis lilikeknek nincs velük született vándorlási ösztönük, e képességüket a szüleiktõl, az elsõ vándorláskor sajátítják el. Von Essen ötlete az volt, hogy a Németország egyik védett területén telelõ apácalúd-párokat vegye rá a kis lilikek vezetésére. A liliktojásokat becsempészve a költõ apácaludak alá, 20 év alatt 4-5 madárpárt sikerült ily módon „továbbképeznie”, ami meglehetõsen szerény eredménynek tekinthetõ.
Christianban a svéd tapasztalatok és Konrad Lorenz etológus munkáival kapcsolatos gyermekkori olvasmányélményei alapján támadt az UL repülés bevetésének ötlete, hiszen ily módon rövidebb idõ alatt sokkal több madarat lehetne „áttelepíteni”. A kérdés csak az volt, hajlandóak lesznek-e az állatok egy furcsa „nagy madarat” követni.
Christian Új-Amszterdamból visszatérve Kanada közelében, Miquelonban dolgozik négy évig, megszerzi az UL jogosítást, az ott honos vadludakról szóló csodálatos fotósorozattal és egy filmmel tér haza, no meg nem utolsósorban egy feleséggel, Paolával, akivel a francia Cantalban telepednek le. Csatlakozik a helyi UL-klubhoz, a branféré-i ornitológiai park pedig kérésére 3 db apácalúd-tojással járul hozzá tervéhez. Kettõbõl sikeresen ki is kel Fifi és Loulou. A két kismadarat 2 hetes koruktól viszik fürdeni a közeli tóhoz, szoktatásként magnóról hallgattatják velük az UL motorzajt. A falubeli szomszédok jól szórakoznak az ártalmatlan álmodozón, nem hisznek ugyan tervében, de hadd csinálja! Az elsõ repülési kísérletek néha igencsak gyászosak (a kíváncsi közönség elõtt az aurillac-i pályán szúr el egy felszállást). Ki hinné, hogy néhány hónappal késõbb már a Guiness Rekordok könyvében szerepel a fényképe, a két mellette repülõ madárral… Addig azonban még sok nehézség vár rá, mindjárt a legfontosabb: hogyan bírjunk két ludat repülésre? Fifi és Loulou már nagyjából megtanultak repülni, mikor elkezdték az elsõ igazi „edzéseket”. Minden nap felcipelték a felszerelést a fennsíkra, de hiába próbálkoztak, a két madár csak nézte a felszállásokat földhöz szögezve. Nem értették, mit akarnak tõlük. A végsõ elkeseredés küszöbén támadt Christian ötlete, hogy megpróbálja elõször csak az egyik, némileg lelkesebb szárnyast magával csábítani a levegõbe. És megtörtént a csoda! Loulou mellette repült, mintha mindig ezt csinálta volna, ügyesen, a kábeleket kikerülve váltogatta a gép két oldalát. Paola ekkor elengedte Fifit, aki azonnal csatlakozott a formációhoz. Megtört a jég, ettõl kezdve mindennap csodás repülések várnak a kis csapatra.
A sajtó érdeklõdését is felkeltik, de az elsõ fényképek bevétele még nem teszi lehetõvé a Svédországból való csoportos migráció végrehajtását. Kezdetnek a Cantal-Bretagne útvonalat teszik meg Christianék 1996 szeptember 11-tõl 19-ig egy tucat lúddal, ez alkalomból trájkkal és megbízhatóbb motorral felszerelve a sárkányt: az út nemcsak óriási élmény, hanem tapasztalatszerzés is. A madarakkal való repülés állandó koncentrációt igényel, figyelni kell, ne maradjon le egy sem, a leglassabbak tempójához kell alkalmazkodni. Arra is tekintettel kell lenni, hogy megvannak a saját preferenciáik, nem szeretnek rossz idõ esetén vagy felhõalap közelében repülni. A vadludak kihasználják a szárny által képzett légörvény felhajtóerejét: egymás áramlásában maradva, energiatakarékos módon repülnek, az alakzat élén haladót rendszeresen váltogatják. Az ügyesebbek a szárny belépõéle elõtti sûrûbb légtömeggel, mozdulatlan szárnnyal vitetik magukat, mintha egy láthatatlan hullámon szörföznének. (A Nasa F-18-asokkal végzett kísérletei szerint ily módon akár 20% energiát lehet megtakarítani!)
Az elsõ utat követi 1999 szeptember 1.-tõl október 7-ig a Stockholmtól nyugatra fekvõ Oster Malmából egy Düsseldorf melletti madárrezervátumba való repülés, ahol minden télen 20-30 ezer szibériai nagylilik telel át. Az 1600 km-t 15 szakaszra osztva tették meg az utat. A 27 kis lilik elõtte több mint 1 évig készült jövendõ vándorlására.
Az elõkészületek és az út alatt Christian és Paola végig „álruhával” leplezték ember mivoltukat a madarak elõl, hogy ne szokjanak hozzájuk a vadon, természetes körülmények közt élõ állatok. A motoros sárkánnyal anélkül kellett megbarátkozniuk, hogy repülhettek volna vele, mivel a ludak elsõ repülésének helyszíne csak és kizárólag jövendõ szaporodási helyük lehet, ugyanis mindig oda térnek vissza, ahonnan elõször felszálltak.
A kísérlet sikeres volt, a madarak egy részét a következõ tavasszal azonosították Svédországban. A folytatáshoz szükséges támogatást nehéz megszerezni, mivel Franciaországban Christiant nem feltétlenül nézi jó szemmel a hivatásos ornitológus-társadalom, leginkább autodidakta voltát és a munkája körüli hírverést hányják szemére, tervét túl nagy mértékû beavatkozásnak érzik, amit a faj kihalásának veszélye sem igazol számukra. Cikkei, fesztiválnyertes filmjei és díjai sem segítenek a helyzeten; Németországban ellenben az elsõ migráció sikere tudományos körökben is alátámasztotta munkájának létjogosultságát, és német barátain keresztül sikerült tevékenységéhez támogatást szereznie.
A cél, hogy öt éven belül 500 madarat tudjanak áttelepíteni, ezért 5-6 motoros sárkánnyal, két csoportban tervezik a további repüléseket. Ez a terv, amelyet néhány éve még hagymázas álomnak hittek, mára valósággá vált. „Könnyebb megtanítani a kis liliket a vándorlásra, mint megváltoztatni az emberek hozzáállását” mondja Christian, keserûség nélkül. A terv finanszírozásához reklámra is szükség van, Christian ezért filmet forgatott a német televíziónak 8 koronás daruval Dél-Afrikában, egyre több repülõsnapra, légifesztiválra hívják meg hamvas darvai társaságában.
„Sikerült sok vadászt megtérítenem az ornitológiának, volt, aki sírt a filmeimet látva, és szögre akasztotta a fegyverét” mondja Christian. Akik a vadludakkal szót ért, õszinteségével az emberi lelket is eléri.