Vampair.hu - Nemzeti Parkok paramotorral

1999 szeptember 25.-én a Cruise America Los Angeles-i telephelyén 18 francia 5 db amerikában oly népszerû RV (áárrvííí-nak ejtendõ, a recreational vehiculesbõl, valójában lakóbusz) átvételével bíbelõdött. Ezek a nyolc méter hosszú monstrumok az ottani útviszonyoknak csont nélkül megfelelelnek. Franciaággyal, klímával, mikrohullámú sütõvel, zuhanyozóval és vécével bõségesen felszerelve, mindegyik országúti anyahajó akár négy hátimotoros kalandornak is luxus utazási (és utazás közbeni alvási) feltételeket biztosított az elkövetkezõ több mint 3500 km alatt. Ami még fontosabb, az alkalmi felszállóhelyeken történõ szállást is megoldották, a nap repülésre legalkalmasabb óráinak, a kora hajnalnak és a napnyugtának a légi élvezete érdekében.

Egy Laguna Beach-ben töltött éjszaka után hajnali csobbanás a Csendes óceánba és röpke 300 km autókázás után hõseink Baker városában, a sivatag kapujában, egy monumentális hõmérõn az aktuális hõmérséklet 40°. 60 km-el odébb található Dumont Dunes, a kaliforniai off-roadosok mekkája. (N35°41.426'W116°131.938'). Michel Touitou, Thierry Simonet és Patrick Hayer, a francia hátimotorozás "archetípusai" már két napja ott voltak és éjjel-nappal folyamatosan ütötték magukat mindenféle két és négy kerekû ajzó és kábítószerrel. A nap lemente elõtt még maradt idõ összerakni a hátimotorokat és megejteni az elsõ repülést. Mint a hagyományõrzõ westernekben a lakóbuszokból a tábortûz köré szekértábort vertek és az ínycsiklandozó barbecue-hoz a helybéli coyotte-ok üvöltöztek irigy ódákat. Franciaországban a légügyi éjszaka napnyugta után félórával kezdõdik és napkelte elõtt félórával ér véget, az Államokban ezek alatt a félórák alatt csak abban az esetben lehet repülni, ha a légijármû öt km távolságról látható lámpással rendelkezik. Egy kis rugalmassággal úgy ítélték, hogy fedélzeti világításnak megfelel a dûnéket tejszerû varázslatba áztató telihold, Léon Philibien és Yann Bouillon még egy bevallhatatlan éjszakai repüléssel is áldoztak ennek az álomba illõ látványnak.
Pirkadatkor mindenki a levegõben volt és a dûnéket körülvevõ hegylánc felfedezésére indult a társaság. Renaud és Helene Van der Meeren tandemben repültek egy Zanzottera hátimotorral és egy 42 m2-es ernyõvel. Ez a könnyû, repülési engedélyhez nem kötött placc pont megfelelt elõjátéknak.
Másnap Furnace Creekben, a halál völgyében volt a táborhely. Mínusz 83 méteren, 1600 m magas hegyek gyûrûjében a hõmérséklet kora délután elérte a 48 fokot. Szerencsére a levegõ ott mindig száraz, mint a puskapor. Lévén, hogy a nemzeti parkokban tilos a le-felszállás, a közeli reptérrõl (N36°27.831'W116°52.720') indultak a Zabriskie Point és egyéb geológiai látványosságok meglátogatására. Késõbb, a táborhely közelében Michel mélyrepülésben coyotte-okkal kergetõzött. Valamivel odébb Léon az útra szállt le üzemanyaga fogytán, extravagány piros kabriolet hozta vissza. Egy kis Las Vegas-i intermezzo után, melynek során még a Big Shot-ot is kipróbálták (toronyépület tetejérõl történõ katapultálás), Michel-ék meg sem álltak a Valley of Fire, a tûz völgyéig. Hajnalban a lakóbuszok a park bejárata elõtti parkolóban, felszállás az útról. Megtépázott vörös sziklák, amolyan égre nyújtott tûz-nyelvek között repültek. A távolban csábítóan villant a kelõ nap fénye a Mead tó valószínûtlen kékségében. Közben beerõsödött a keleti szél, egy óra múlva a legelszántabbak is kénytelenek visszafordulni a lakóbuszokhoz. A park látogatása gyalog folytatódik, még így is volt látványosság bõven. Délután tovább hajtottak Bryce Canyonba, ahol a helybeli reptér parancsnoka reggel 7 és 9 között engedélyezte a repülést, az élénk helikopter és kisgépes forgalom miatt. A hely tengerszint felett 2400 m magasan volt, az oxigénhiány miatt el kellett szegényíteni a keverékét, alaposan lecsökkent a tolóerõ, az ernyõk sem a szokásos felhajtóerõt termelték, végül csak Thierry-nek és Michelnek sikerült felszállni a Back-Bone-nal illetve a Jet Pocket Top 210-el.
A nemzeti parkok felett az ajánlott minimális repülési magasság 600 m, de ezt természetesen képtelenség betartani, még akkor is amikor nagyon barátságtalan és veszélyes is a terep, és motorleállás esetén kétesélyes a földetérés.
A Capitol Reef nemzeti park délkeleti határán találtak egy utat ami elég meredek volt ahhoz, hogy azon a gyenge lejtõszél segítségével mindannyian fel tudjanak szállni. A látvány megérte a kínlódást. Olyan színekben és fénekyben fürödhettek, amilyeneket addig még el sem tudtak képzelni. Az érzés pedig olyan volt, amilyent semmilyen alkohólium nem tudott még kiváltani belõlük. Vegytiszta mámor.
Eric Fréville motorja besült a túl szegény keverék miatt, õ a park területén volt kénytelen kényszerleszállni. Két szimpatikus rangers kikísérte a lakóbuszhoz, még büntetés sem lett az esetbõl. Másnap a bátrabbak körülrepülhették a mexikói kalap nevû sziklát. Ezt látva két hegymászó abbahagyta a mászást és rezignáltan visszaereszkedtek a szikla aljába, pedig már csak vagy tíz méter választotta el õket a sziklaoszlop tetején egyensúlyozó kõkalaptól. Éjszaka volt már amikor Monument Valley monumentális rácskerítéséhez érkeznek. Reggel meg kellett küzdeni a felszállásért a teljes szélcsend és az 1500 m-es tengerszint fölötti magasság miatt. Késõbb a BigMan nevû indián varázsló legkisebb lánya megengedte, hogy a park bejárata melletti ideális fekvésû rétjét használják felszállásra. (N36°59.796' W110°09.739') Lehet hogy volt benne indián varázslat, de elsõ nekifutásra mindenki a levegõben volt. Több mint két órán át a westernfilmekbõl ismert legendás sziklák körül, felett, között, alatt repülhettek. A környéken Navajo törzsek élnek, kimondottan élvezték az ernyõsök légi balettjét. Este meghívták õket a tábortûzhöz, a tradicionális ételeken és italokon túl még néhány tánccal is kedveskedtek. Maradt volna a banda még egy pár napot, sõt, a letelepedés gondolata is felmerült egy pillanatra, de a pilótákból nem hiányozhat egy minimális realitásérzék. Útban Albuquerque felé meglátogatták még a Chelly Canyont és a Mesa Verde-t, egy sziklafalba vájt 13. századbeli indián troglodita települést.
Albuquerque-ben a Balloon Fiesta-n több mint ezer hõlégballon emelkedett a levegõbe, sajnos velük egy idõben tilos volt hátimotorral repülni. A hõlégballonok látványát a levegõbõl egyedül Patrick élvezhette, de õ is mint utas az egyik levegõnél könnyebb repülõ szerkezeten.
Ezzel aztán már vége is lett az amerikai kalandozásnak.
Hazafele jövet felmerültek még nehézségek a hátimotorok szállítása körül, az American Airlines ugyanis nem engedi a már mûködött, robbanómotorok és a már benzinnel korábban feltöltött tartályok szállítását. A ketyerék végül a Federal Express-el tették meg a visszautat, egyenként 200 dollár fejében.
Nagy buli volt. Megismételhetõsége kérdéses a szeptember 11-i terrortámadások és az Iraki háború kontextusában. Ha valaki meg akarja próbálni, csak szóljon...