Blois
Dtum: 2003. december 30. kedd, 11:11 Rovat: Motoros sárkány
Blooáááá.
Nosztalgiával ejtem ki, nem úgy mint
a két bocs és a róka címû favicc csattanóját.
Nem a Frankok királyi fényûzése, a Loire-menti kastélyok "grandeur"-je iránt érzek egyfajta melankolikus
gyöngédséget, hanem
a három út miatt amit az évek során motoros sárkánnyal megtettem Blois-ba, a legnagyobb
európai ULM, (könnyûmotoros repülõ)
összeröffenésre.
Útvonaltervezés. |
Elsõ alkalommal 5 db motoros sárkánnyal indultunk Alsónémedibõl. Igaz, hogy a sárkányok közúton, teherautó platóján utaztak
majdnem
Párizsig, egész pontosan Pierre Levée-be, David Rumoroso barátom, a nagy motoros sárkánymágus placcáig.
Onnan repültünk át Pithiviers-t érintve
Blois-ba. Az útvonalat elég hevenyészetten terveztük meg, azzal a felkiáltással,
hogy a David-ot és hat másik gépet követve sétagalopp lesz a laza
falkában repült útvonal. Az is
lett volna, ha a gallok Air Creation, Cosmos, Mainair és egyéb csodamasinái nem 110 km/h-s utazóval hasítotják a már
100-150
m magasságban karfiolkodó humilisokkal tarkított eget, szemben a mi Zolika-féle 17 m2-es rongyokkal szerelt technikáinkkal,
melyeknek
a 70- 80 km/h-s tempó is megerõltetõnek bizonyult.
A vége az lett, hogy próbáltam eleinte az interfész szerepét betölteni, ami abban merült
ki, hogy igyekeztem látni magam
elõtt a messzi távolban az eleinte még könyörületességbõl körözgetõ franciákat, hátam mögött pedig a trapézt eleinte
dühödten tépõ, késõbb már rezignáltan kolbászolgató klubtársaimat. Aztán elõkerült a GPS, késõbb az ICAO 500-as is, és
interface-bõl
elõléptem stalkerré. Diszkrét légtérsértegetéseink nem zavartak senkit, a megsturcolt kastélytornyok
királykisasszonyai sem tettek feljelentést és az
alattunk mélyrepülésben át-áthúzó Mirage-kötelékeket sem igen zavartuk.
Pithiviers-ben nagy volt a derültség, mert mi hunok mind beestünk elõbb utóbb, a gallok leltárja
viszont két géppel volt
deficites, igaz, az egyiknek maga "Roro" volt a parancsnoka, (akirõl bõvebben is lesz majd szó, egyelõre annyit, hogy ez a
név már egymagában magyarázat arra, hogy teljes térbeli dezorientációban miért a reptértõl 3 km-re, egy tanya mellett szállt
kényszert). Az
is igaz, hogy a farmertõl tarhált benyával jobb üzletet csinált, mint mi a reptéri 100 LL-el.
A keresetlen szavakkal fûszerezett briefing
során sikerült tisztázni a minimális repülési magassággal kapcsolatos fogalmakat
és a légterekrõl is volt szó, de onnan a navigáció már valóban
formalitásszámba ment, hiszen eleinte Chartres városa, utána
a Beaugency-i atomerõmû gõzoszlopa, onnan meg a Loire völgyében sorakozó kastélyok úgy
vezettek el Blois-ba, mint a
szalagkorlát Stevie Wondert, amikor felül Harley Davidsonjára.
Be is köszöntünk a Chenonceauba, aztán már láttuk
a távolban rajzó ULMeket. Nem túlzás, az Onzain-i reptér körzetében olyan
nyüzsgés volt, amilyent mi keleteurópaiak elképzelni sem tudunk. Az ATIS
nélkül is látni lehetett, hogy bal oldali az
iskolakör a 09-es pályán, lehetett vagy 6 gép a hosszúfalon és talán 10 hosszú
fináléban.
Érkezésünk nem illette meg a rendezõket, bár Imre bácsi földetérését azért kellõképpen tudták értékelni. Imre bácsi 70 éves
korában
adta a fejét motoros sárkányozásra és szerény 20 órás esti gyógyos repülõs tapasztalattal felvértezve vágott neki az
útnak. Az útközben beindult
termikek kissé felkavarták lelkivilágát, így a Blois-ba érkezéskor észleltek alapján azt a
döntést hozta, hogy mindenféle megközelítési procedúrát
mellõzve hátszélben száll le, (szerencsére a gurulóútra).
A látottak és tapasztaltak több évre feltöltötték repülõs lelkeink
akkumulátorait.
A kommunikációs nehézségeket kézzel-lábbal áthidalva, klubtársaink is csereberéltek tapasztalatot a Francia, Belga, Német,
Angol és egyéb nációk repülõseivel, akik nagyrészt mind égi úton csõdültek oda. Mi is büszkén vállaltuk a légi érkezést,
csak azt nem
reklámoztuk, hogy nem rögtön Fahegyrõl. Így aztán még a csatornát átröppenve érkezett Ángliusok is csodálattal
hódoltak jelenlétünknek. Az esti
bulizásokból sikerült õskajánosan kivenni részünket. A repülõshow-k szüneteit használva
fel-leszállásra, még repülni is volt alkalmunk. A környékbeli
kastélycsodák légifotózását bûn lett volna kihagyni.
A vasárnapi visszaút a többiek számára már közúton történt. Én egy frissen beszerzett Clipper Air
Creationnal úgy indultam
vissza Pierre Levée-be, hogy pont napnyugtára terveztem az ETA-t. Ez a hiba egymagában is elég lehetett volna, de nekem
sikerült rátennem még egy-két lapáttal. Pontosan az történt, amit a rossz döntések láncolatának
hívnak. Mint mindig, az elsõ láncszemek egyike a
rádiózással volt
Hosszú fináléban Blois-ban 02-es pálya szerint. |
kapcsolatos. Ismét
bebizonyosodott, hogy a kommunikáció,
(és nemcsak a kifele, toronnyal, irányítással, esetleg a kötelék többi tagjával, hanem az utassal történõ is),
meghatározó
biztonsági tényezõ, nem megfelelõ mûködése ott volt minden engem érintett légügyi esemény kiváltó okai között. Pedig csak
annyi
történt, hogy a Sáska Zoli féle intercom nem lévén kompatibilis a Clipper-be szerelt Alphatec cuccal, kölcsön kértem
két sisakot, hogy a töréspontok
miatt 213 km-es.
A szembeszél miatt 2 óra 40 percesre tervezett út alatt babámmal turbékolhassunk.
A rádióforgalmazás az elõttünk álló
légterekben nem lett volna elõírás, de én mindig szerettem figyelésen lenni az éppen
aktuális Infó-nál vagy az éppen a keresztezett repterek
jellemzõen 123,5-ös, ún. auto info-ján. A gond csak az volt, hogy
mint rendesen, most is hanyagul gazdálkodtunk az indulás elõtti idõvel, az
elvégzendõ feladatok összetorlódtak és nyilván,
már csak a levegõben derült ki, hogy a kölcsönkért sisakok intercom-ja, bár echte Alphatec, mégsem
szuperál a repcsi
fedélzeti berendezéseivel, a gyönyörû integrál sisakok rostélya viszont jó sötét. Mondanom sem kell, hogy a szembeszél
férfiasabbra sikerült, mint amivel számoltam, így aztán lehetett nyúlra tekerni az XP15-ös trimmjét és adni a kakaót, ami
6200-as
motorfordulatszám mellett 120-as IAS-t és a GPS szerint alig 70-80 talaj szerinti-t adott ki. A Clipper 60 literes
tankja is kevésnek tûnt
Pithiviersben, a szélnek ugyanis eszébe sem jutott almulni.
A többi Párizs felé tartó sárkányos francia elõttünk járt, pedig jó lett volna velük
szakérteni. Ha mûködik a reprádió,
pontosabban az intercom, kérhettem volna tanácsot, vagy legalább a döntések felelõsségét megosztani. Csakhogy én
még
Melindával sem tudtam szót váltani, pedig az õ mindig józan és ésszerû ötleteivel lett volna amit kezdeni, most
azonban unottan duzzogott
hátul, mert megint nem foglalkoztam vele, mert megint nem volt több mint valami nagyobbra
sikerült útipoggyász.
Montargis után már egyre
lassabb lett processzorom a sok megnyitott fájltól.
Átkoztam, hogy hagytam magam bezárni a legklasszikusabb pilótacsapdába, melynek
alkotóelemei:
- Útvonal tervezésekor kevés tûrés számítása, napnyugtára kihegyezett érkezési idõpont.
- Kitûzött cél elérni akarása,
mindenáron.
- Az ezt akadályozó tényezõk optimista megítélése.
- A tervezett repidõ tartása nagyobb sebesség, tehát magas motorfordulatszám,
tehát nagyobb fogyasztás mellett, ami szûken
tervezett üzemanyagmennyiség mellett a cél el nem érését okozza, emiatt olyan rövidítések felvállalására
késztetik a
pilótát, melyek még a kényszerleszállást is lehetetlenné teszik.
- A következetesség csapdája. (Ha már idáig eljutottam, már csak
nem hagyom abba, ilyen közel a célhoz.)
- Rossz döntésbõl adódó további, egyre romló döntések sorozata.
Nem fokozom. Az útvonalat egyre
direktebbre szabtam a feleslegesnek ítélt töréspontok kiiktatásával, de a mûholdak így is
könyörtelenül napnyugta utáni ETA-val
idegesítettek.
Ennek a tényállásnak az érzékelését csak fokozta, hogy a kölcsön kapott sisakok sötétített rostélyán keresztül már csak a
GPS
világító képernyõjét lehetett látni. Nyitott
A végzetes légtér térképe. |
sisakrostéllyal repülve 100
fölött könnyeim csorogtak. Még egy dilemma: lassan repülve láttam, hogy hova, gyorsan meg volt
talán valami esély rá, hogy töksötét elõtt elérjünk
Pierre Levée-be.
Jellemzõ módon, kitérõ reptér keresése, vagy akár a terepre szállás alternatívái, meg sem fordultak fejemben. Úgy hívják
ezt,
hogy "tudattunellizálódás".
Jó ideje alig néztem már mást, mint a Magellán zölden világító képernyõjét és már-már beletörõdtem, hogy a rajta levõ
számok
rabja vagyok. Ez a tudat bizarr módon lehiggasztott, úgy hogy vetettem egy pillantást a térképre és a sejtelmes talajmenti
ködökbe
takarózó tájra, amikor pont a gép alatt, pontosan 1500 lábbal alacsonyabban megpillantottam addigi életem
leghátborzongatóbb látványát: egy kb 3000
m-es betont, gurulóutak komplex rendszerével, hatalmas hangárokkal, terminállal és
vagy tucatnyi nagynál még nagyobb vassal, melyek között véltem
felismerni bõven Boeing 747-est is. A látvány megsemmisített.
Halmazállapotom olyasmi lett, amit már nem is szilárd, nem is cseppfolyós, nem is gáz,
valami olyasmi, mint a szaftos fing.
Aléltságomból pár másodperc múlva a düh térített magamhoz. Ilyen baromállat, mint én! Berepülni egy közforgalmi
reptér
CTR-ébe. Értelemszerûen , az ICAO 500-as pont úgy volt kettõbe hajtogatva, hogy nem láthattam.
Na persze, azért volt az egész útvonal
legrelevánsabb tereppontja, az a jól látható radar antennaerdõ jövet is, menet is bal
kéz felõl. Igyekezetemben lecsaltam a Melun Villaroche-i (LFPM)
CTR-t kerülõ töréspontot a kurzusról, na tessék, most aztán
benne vagyok. Teljesen normálisnak tûnt, hogy a reptéren semmi mozgást nem észleltem, meg
voltam gyõzõdve róla, hogy radaron
ezek engem jól látnak és eltérítették a légiforgalmat a környezõ repterekre, netán várakozó körre küldtek ki
néhány
Airbus-t, ha nem éppen Concorde-ot. Már hallottam a pénztárgépek kattogását és
elképzeltem azt a számlát amin az okozott költségeket reám
terhelik. Utasok százai a környezõ városok, országok
luxushoteljeiben mind az én vendégeim arra az éjszakára, az utasszállítók parolis-paszományos
kocsisai az én pénzemre
hiénáznak még pár órát, (olyan órabérben, amit szemérmetlenség volna leírni egy magyar pilótáknak is szánt szövegben) a
légiirányítók pedig miattam fognak sztrájkolni következõ karácsonykor. Ez a jövõkép aztán "reset"-álta csökkentett módban
futó agyamat. Ha
már úgyis mindegy, leereszkedtem talaj feletti 50 m-re, ahol lehetett már haladni, igaz hogy közben az idõ
is kisimult. A Fontainebleau-i kastély
után 5 perccel Melinda megveregette a vállamat és mutatta a bal kéz felõl közelítõ
forgószárnyast. Alouette, esetleg Eurocopter lehetett. Rendõrségi.
Higgadt és félelemmentes voltam Túl voltam rajta, mint
aggastyán a kuplerájban, aki már csak fizetni szeretne. A helikopter elhúzott
mellettünk.
Dokumentált minket, de nem akar leverni az égrõl, gondoltam. Még láttam villogó helyzetfényeit Lognes irányában, amikor a
Pierre
Levée-i víztorony kontúrja megerõsítette
a GPS-t abban, hogy megérkeztünk. A leszállót ki lehetett volna találni az erdõ és a tanya közötti sávban, de
David már ott
dekkolt autójában a küszöbön és amint meghallotta
a Rotax ismerõs hangját, felkapcsolta a hosszúfényt és a vészvillogót. Ilyen profi
ILS segítségével nem volt nagy kunszt a
földet érés. Leszállásnak mondjuk túlzás lett volna
nevezni, de nem is az elegancián volt a hangsúly.
Túléltük.
David-nak nem kellett magyarázkodni. '81 óta átlag 400 órát repült évente a Tûzföldtõl Skandináviáig,látott õ már karón
varjút.
- Behatoltuk a Melun-i CTR-t nyögtem oda színtelen hangon üdvözlés helyett.
- Tiszta szerencse, hogy vasárnap nem aktív,
válaszolta David...
Folytatás a következõ számban (ha nem utáljátok).
A vogézek. |
A 97'es út nem végzõdött légügyi eseménnyel, mert a sors
könyörületességébõl a
Melun-i CTR aznap nem volt aktív,
(ott leginkább gépteszteket, berepüléseket és egyéb kutatássalfejlesztéssel
kapcsolatos repüléseket hajtanak végre),
sõt, még az
érkezésünk is belefért a nappali VFR kereteibe, a franciáknál ez
ugyanis napnyugta után 30'. Ha már ilyen szerencsésen
megúsztuk,
gondoltuk, hogy nem ártana még egyet portyázni arrafelé...
Blois második
A
második út Elzászból indult, mert hosszas idõjárás elemzés után úgy
tûnt, hogy olyan egész Európát átölelõ anticiklon, ami egy Farkashegy-
Blois
átrepülést augusztus végén egy hét leforgása alatt engedélyezne, még
prototípus formájában sem létezik, így aztán úgy döntöttünk, hogy akkor
az
országhatár átrepüléssel járó tortúrát is inkább mellõzzük.
Fura torzszüleménye az EU-nak, hogy a már csak történelminek nevezhetõ
országhatárok
mai napig nem repülhetõek át, sem UL sem kis (ún. sportrepülõgéppel)
a szokásos ceremónia nélkül.
Európai únió ide vagy oda, Magyarországról
átrepülni Ausztriába nem
komplikáltabb, mint mondjuk ex NSZK-ból Franciaországba. Ennek az
oka az, hogy az úniós jogszabály elõírja, hogy az únión
belül a
határátlépés nem kötött ellenõrzéshez, de ennek feltételei adottak kell hogy legyenek. Közúton ez nem jelent gondot, annál
is inkább, hogy
kamerákkal megfigyelhetõ a
közlekedés, a mozgó határõrök és pénzügyõrök bárhol, bármikor kivehetnek egy kis rutinszerû szívatásra, az egykori
határátkelõhelytõl akár több tíz km-re is.
A Luneville-i beton. |
Fent a magas levegõben ez már lényegesen megerõltetõbb lenne. Így aztán marad minden a régiben,
vámolás és
útlevélpecsételés induláskor, arra alkalmas reptéren (ahol ugye alapértelmezésben gyûlölik a motoros sárkányost, de azért
pont úgy lenyúlják
reptéri illeték oldalon, mint valami közönséges Cessnás Mágnásmiskát), repülés ellenõrzött légtérben,
Flight Plan, rádióforgalmazás, transzponder, stb,
mint valami ordénáré Airbus...
Hát kell nekünk az efféle, amikor hol a rádiónk, hol az intercom, hol a GPS krepál be?
Az igazság az, hogy ma
már lazán átrepülnénk talaj feletti 10 m-en, vagy ha a légtér valahol megengedi, FL 100-on, ahogy a
francia kollégák szokták, de akkor még igyekeztünk
hivatalosan csinálni, amit lehet. Pamacs (Tóth Ferenc) és Tehel (Ikarus)
Tóni voltak a tettestársak. Melinda a Malévval jött ki Párizsba, ott csatlakozott
hozzánk. Fahegyrõl a külön erre a célra
Zolikáékkal (aki nem tudná: Zolika maga az egri Apolló motoros sárkánygyártó, egy még nem teljesen
globalizált
világvállalat) gyártatott 7 m hosszú, 2,2 m széles és 2 m magas dobozos utánfutóban húztuk Espace Renault-ommal a két
sárkányt Haguenau-ba.
Az elõzõ évben vásárolt Clipper Air Creation-ra és egy, arról szellemesen lekoppintott Apolló-ra
bíztuk lelkünket. Mindkét gépen 582-es Rotax volt, a
Clipper négytollú Arplast-al, az Apolló pedig hattolú Ivoproppal lett
szerelve, mindkét szárny 15 m2-es lévén az utazósebesség mindkettõn 90 és 120 között
volt.
A strasbourgi vasútállomásra érkezésünk elõtt percekkel érkezett Párizsból Clovis Richard egykori kamionsofõröm,
Pamacs és Tóni a Vittel-i reptér parkolójában. |
aki Cayenne-en, a
hírhedt francia fegyencgyarmaton látta meg a napvilágot,
fekete bõrszíne ellenére teljesen európai arcéllel és legalább három tucat
aranyfoggal
büszkélkedhetett. Kamionos kalandjairól legendák keringtek, mégis leginkább azért tiszteltem, mert életemben õ
volt az egyetlen ember, akit sosem láttam
borúsnak. Folyamatosan dõlt belõle a derû, még arra is bármikor képes volt, hogy
túláradó jókedvét másoknak is átadja.
Õ vezette az
Espace-utánfutóhangár szerelvényt Párizsig és biztosította a földi asszisztenciát.
A Haguenau-i ULM klub tagjai értékelték megtisztelõ jelenlétünket
placcukon, dicsérték repülõ szerkezeteinket és
elszántságunkat. Annyira marasztaltak, hogy ott is rekedtünk estére, az elzászi konyhamûvészetnek és fõleg
a borászatnak
tisztelegni.
Takaros és tájjellegûen giccses szállodácska volt a rögtönzött klubrendezvény helyszíne, mind a harminc
klubtag
elõkeveredett a nagy eseményre. Úgy folyt a bor mint a sör, nagyban ment a vetítés, se szeri, se száma nem volt a híd alatt
átrepüléseknek,
vészhelyzeteknek és egyéb gáláns kalandoknak. Tisztelettudóan el is hittünk minden sztorit, azt az egyet
kivéve, amelyik arról szól, hogy az egyik helyi
jellegû Don Juan, (mellékesen a szálloda tulajdonosa) feleségét minden
hétvégén kiviszi a reptérre, fel is kínálja neki, hogy elvigye magával, majd amikor
a nej, akit korábban már brutálisan
megrókáztatott, inkább marad napozni a klubház teraszán, õ átrepül a szomszéd rétre, ahol már várja éppen aktuális
szeretõje,
a folytatás pedig nem a Madártollba, hanem a Hustlerbe való. Na ez a mese már nem tûnt életszerûnek. Minek kefélni, ha
lehet
repülni? Ezen még másnap is gondolkodtunk, amikor az elzászi lankák után elkezdtünk rodeózni a Vogézek északi nyúlványai
felett. Alig hagytuk el
a Kékszakállú herceg várát és a "choucroute", az esti vacsora fénypontja már fel akart jönni,
megnézni
magának a tájat. Volt amit. A táj
vadregényességénél csak a hajtómûveinkbe vetett bizalom volt nagyobb. Ez késõbb teljesen
alaptalannak bizonyult. Az egyre sötétebb
felhõalap és a
hegygerincek között végül alig maradt vagy 50 m. Átfértünk.
Navigációhoz most is az
A Föföjj-féle menyország ismertetõje a "guide"-böl kiollózva. |
ICAO 500-ast, több részletes
Michelin autóstérképet, iránytût, stoppert és biztos ami biztos GPS-t használtam. Pamacsnak,
aki az Apollót repülte,
nem volt szüksége ilyen
cifraságokra. Rossz nyelvek szerint úgysem látná sem a térképet, sem a tájat, hisz a szemorvos már
nem is a szódavizes üveg alját írja fel neki,
hanem
kutyát és fehér botot.
Ez nem kizárt, de az is biztos, hogy Pamacs rendelkezik kopasz fejében egy Honeywell-Bendix típusú lézergiroszkópos
inerciális vagy valamilyen hasonló komplex
navigációs berendezéssel, mint a postagalambok, mert bárhonnan bárhová eltalál, és ráadásul idõre. Nem
fontos firtatni, hogy
miként. Közel két óra vergõdés után, Lunévillebe
érkezéskor már mellõztük az iskolakört, ami senkit nem zavart, mert mint a
legtöbb útba ejtett reptéren, hétközben itt sem
találtunk holt lelket sem Clovis már várt a nyállal
és alig 30perc után már startoltunk is Epinal
felé. Ez már délnyugatias kurzust jelentett, az északnyugati szél, amivel
eddig szkanderbégeztünk, már kevésbé szabotált. Bal kéz
fele a Vogézek
csúcsai és a felettük kialakult zivatarfelhõk dícsérték azt a döntést, hogy északra kerüljük õket és ne
direkt Haguenau-Epinalt reszkírozzunk. Az
útvonalat
egyébként az editions Rétine által minden évben kiadott "Guide des terrains ULM" alapján terveztük meg, úgy, hogy másfél-két
óránál
többet soha ne kelljen a levegõben
tölteni, akkor ugyanis még dohányoztunk. Ebben a könyvecskében minden motoros sárkánnyal is látogatható placc
megtalálható,
minden elképzelhetõ adattal, (mondjuk a
WC-ben használt légfrissítõ illatát leszámítva), és természetesen a GPS-be betáplálható
koordinátákkal. Ezeket
"waypoint"-ként betáplálva, a GPS el is végezné az útvonaltervezést,
fogyasztói sorsra ítélve korunk pilótáját, ha a
jellegzetesen humoros, karikatúrákkal is illusztrált "Baedecker" nem
tartalmazna néhány kriminális pontatlanságot,
pont a koordinátákban. Hála a
fentvalónak és Tóth Gézának, aki kisgépes PPL kiképzésem során a vonalzó és a szögmérõ
szeretetét is belém oltotta, ezeket az adatokat az
ICAO
500-asra felszerkesztettem, így a pontatlanságok nem a levegõben, a navigációs tartalék fogytával derültek ki.
Epinalban volt egy kis élet a reptéren,
tisztelettudó iskolakör és küszöbre kilebegtetés után még a gurulóutakat is
végigdöcögtük, nehogy magunkra haragítsuk a hivatalos hangon rádiózó
nagytestvéreket.
Epinal ugyanis nem UL libalegelõ, de azért megtûrik az ég csöveseit, már feltéve,hogy nem járnak el túlságosan dilettáns
módon. Na
szimpátiáról nincs szó, és amikor félórás pihi után kértünk a használatos végrehajtóra, az egyik éppen ott
"tacskózó" (touch and go-kat gyakorló)
Guynemer
kegyesen felvilágosított, hogy az "autó-információ" azt jelenti: közöljük, hogy mit csinálunk, de engedélyt rá ne várjunk,
mert nincs aki
adjon. Így felvilágosulva, már 270-es kurzuson repültünk megigézõen szép táj és izgalmas felhõképzõdmények
között Vittel-ig, ami nem csak ásványvizérõl,
hanem meglehetõsen sznob üdülõhelyérõl is híres.
Reptere viszont roppant izgalmas, mert egy aránylag szûk völgyben bújik meg és délrõl
lóversenypályában végzõdik.
Praktikus dolog, bár a nyûgözõn nem láttunk repülõ lószállítót.
A "guide"-bõl tudtam, hogy rádiózni itt felesleges,
a szélirány pedig egyértelmûvé tette a 33-as pálya használatát. A
sárkányokat minden rendelkezésre álló spaniferrel kikötöttük és úgy, teljes
menetfelszerelésben benyitottunk a környék egyik
legelõkelõbb éttermébe. Jó helyre építették, mert asztalunktól kitûnõen lehetett látni az onnan kb 30
m-re pihenõ gépeket,
ami
a gasztro-kulináris kéjelgés szempontjából legalább annyira elõnyös, mint amikor pásztoróra közben nem csörög a
suttyofon.
Volt étvágyunk, és most, hogy a légügyi hatóság már továbblapozott, bevallom, szomjúságunk is, amit nem a híres Vittel-i
forrás vizével
oltottunk. Kellett is vagy három kávét inni, mire rá mertük szánni magunkat az indulásra, de a cekktõl totál
magunkhoz tértünk. Végrehajtó, fel, ki és át,
irány Brienne Le Chateau. Levetett NATO légibázis, 2450 m-es betonnal,
ahonnan egykor még B 52-esekkel üzemeltek a "ricain"-ek (ahogy a Franciák az
amcsikat gúnyolják). Reménytelenûl
hosszúnak s mi több, feleslegesnek tûnt az iskolakör, de hát meg kell adni a módját, pláne, ha szállást is akar kérni
az
ember
éjszakára. Mert hogy ennek a reptérnek van kempingje, minden extrával, (beleértve halastavat és úszómedencét), veterán
repülõmúzeuma
és akkora hangárja, hogy hátimotorral vídáman lehetne benne repülni esõs napokon. Xavier de Lapparent, a
francia mûrepülõ világbajnok is ott fészkel
Breitling Academy festésû, Szu 29-ével, amivel a rá jellemzõ helikopteres
figurákat produkálja, hát ennek az az oka, hogy a függeszkedést a hangárban is
tudja gyakorolni. Clovis érkezésünkkor már
tegezõ viszonyban volt a reptéri étterem teljes személyzetével és a vendégekkel. A reptér parancsnoka és
adminisztrátora,
egy
igencsak étvágygerjesztõ 30-50 éves hölgyike õszintén örült érkezésünknek, mert mint késõbb kiderült, elég nagy a pangás
és
õ üzleti vállalkozás formájában üzemelteti a placcot, amihez még a nomád magyar sárkányos hordák is jól jönnek. Egy
derekas és immár gátlástalanul
meglocsolt vacsora után az igazak álmát aludtuk a kemping két legkényelmesebb
bungalójában. Másnap reggel is kulturáltnak minõsíthetõ idõre ébredtünk,
megreptettük Clovist, tekertünk egyet a Brienne-tõl
délre levõ vizi rezervátum határán, majd irány Nangis. Akkorra már egyértelmû volt, hogy gépeink
fogyasztása így hosszú
útvonalon 15-17 liter között váltakozik, furcsamód a Zolika-féle masina mindig jobb fogyasztási értékeket produkált
a
Clippernél, pedig legalább 80 kg-al jobban meg volt terhelve. Valószínûleg a hattollú Ivoprop is tehetett valamit a
dologról,
de azért ez
elgondolkodtató. Nangisban már nagy élet fogadott, legjobb tudásom szerint rádióztam és a torony
megjegyzéseibõl úgy éreztem, hogy kezdek már nagyon ott
lenni a spiccen. Ezt a benyomást némileg árnyalta kigurulás után
annak a felismerése, hogy a motoros sárkányoknak a reptér legtávolabbi zugában
fenntartott lucernás helyett a betonra
szálltunk le, ahonnan Pitts Special-ekkel, P 51-esekkel és Fouga Magisterekkel szoktak löketni az "igazi" pilóták,
akik
között
Franciaországban is bõven szedi áldozatait egy szõrnyû kórság, állítólag valami munkahelyi betegség: a faciális
hypertrophia
(magyarosan: arcnagyobbodás). Nos, ezt megtapasztalhattuk, de azt is hogy a tucatnyi hangárban tényleg van élet, és nem
csak kisgépes és
helikopteres. Egy majdnem akkora hangárban, mint a budaörsi, csak motoros sárkányok és merevszárnyú
UL gépek álltak katonásan, a hétvégére és a jobb idõre
várva. Már akkoriban is rengeteg pengesztikus UL vadászgépet
lehetett látni a galloknál. Azt tapasztaltuk, hogy minél hajmeresztõbb képességekkel
rendelkezik egy-egy kompozit
alsószárnyas,
behúzható futós, állítható légcsavarral és Airbus-t megszégyenítõ mûszerfallal szerelt repcsi, annál
inkább csak
iskolakörön repülnek vele, ha egyáltalán.
A jó öreg motoros sárkányokkal viszont gátlástalanul túráztak és túráznak mind a mai napig a
franciák. Igaz, hogy nem 270
km/h-s utazóval, de ha le kell szállni egy rétre vagy netán szántóföldre, az nem jelent sem gazdasági válságot
(gépsérüléskor)
sem életveszélyt. Röviden: terepre szálláskor motoros sárkány esetében az a kérdés, hogy fel lehet-e majd onnan
biztonságosan szállni. Kompozit mini-magánjet esetén az a
kérdés, hogy van-e esély a túlélésre. Ez nem lényegtelen különbség, de elfogadjuk, hogy
a repülés egy összetett
pszichológiai, szociológiai cselekvésrendszer, ahol a
levegõben tartózkodás nem feltétlenül a cél. Miután megcsodáltuk a
Párizsiak "trófea"-repülõit, már csak egy félórás út
maradt David Rumoroso mesterem tanyájáig.
Coulommiers keresztezése után már ott is voltunk.
David éppen sürgött-forgott: céges buli volt nála, vagy harminc embert
kellett megreptetnie, de úgy, hogy közben minden
naív kérdésre készségesen
válaszoljon és a kiszolgálás is meg legyen oldva. Fõtt a feje, pláné, hogy õ nem annyira
kereskedõ, mint madárember, látszott rajta,
hogy
legszívesebben otthagyná az egész bagázst és elrepülne valahova délre, ahol köztudottan még a nyomor is kényelmesebb a
Tóni Saint Fargeau kastély pázsitján. |
pálmafák árnyékában. De hát akkor
neki még vállalni kellett a repülõstanya fenntartásának tetemes költségeit, pláné hogy
mindent bérelt. Nagyon jó adottságai voltak annak a placcnak, csak
épp a párizsi klíma és a David egyre zsörtölõdõbb
természete nem kedveztek neki. Rá egy évre bele is bukott szegény, máig sem heverte ki. De akkor még
pörgött az utasokkal
a levegõben, adott nekik élményt a javából, a hangárajtóban pedig sültek a saslikok, ládaszám fogyott a sör.
Azonnal beálltunk
pincérnek, sõt, késõbb még jó néhány utast is elvittünk.
A francia úgy hívja azt a mókát, amikor elõször visz fel valakit, hogy: levegõvel
keresztelés. (bapteme d'air). Hittérítõi
munkánkban nem merészkedtünk el odáig, mint David, aki késõ délután már elõre ültette az utast, hadd higgye,
hogy õ vezet.
Jó hogy az XP12 -es szárnyat hátulról is meg tudta fogni, de azért csóváltuk a fejünket.
Nem biztos, hogy érkezésünk nélkül is ilyen
jól érezte volna magát a társaság, így viszont orgiális nagy buli lett a vége.
Másnap délelõtt elmentünk Eurodisney-t megnézni a levegõbõl. Nem estem
hasra a látványtól, viszont forgalom volt bõven a
levegõben. A Meaux Esbly és a Lognes-i sportrepterek légterében jártunk, a Párizsi TMA 300 m-es plafonja
alatt, nem
nagyon lehetett bámészkodni. Odaszóltam Pamacsnak, hogy figyeljen a jobbról közeledõ kétmotorosra, mert még airprox lesz
a vége, és feltûnt,
hogy régóta nem hallom. Jó hogy rádiója és egymásköztije sosem volt megbízható, de most valahogy baljós
érzéseim támadtak. Két 360 fok után visszaindultam
és hamarosan meg is láttam az Apollót egy tarlón. Megfelelõnek
Majdnem látni lehet a stétányon a felszálló sárkányt. |
meg a helyet és leszálltam mellé. Akkorra már tökéletesen járt
a Rotax, 5 percre rá már megint a levegõben voltunk
mindketten. Mai napig sem sikerült tisztázni annak a motornak ezt az átkát.
Idõnként, teljesen
kiszámíthatatlan módon, gondolt egyet és lehörrent.
Nem állt le teljesen, csak éppen leesett a fordulatszám 3000-re, aztán néha hol újra elindult,
néha meg nem. Ez a
tetszhalálszerû állapot eleinte csak pár másodpercet, néha ennél jóval többet is eltartott. Ilyenkor volt a legkínosabb,
mert
egy
egyértelmûen álló és elindíthatatlan motor esetén nem kell tépelõdni. Akkor mehet a kényszerleszállás, áldás-békesség, szebb
jövõt. Minden valamire
való sárkányos rendszeresen gyakorolja az álló motoros leszállást és mindig úgy repül, hogy ha
bármikor leáll a hajtómû, akkor legyen elérhetõ távolságban
egy kényszerleszállásra (és lehetõleg felszállásra is) alkalmas
terület. Ehhez gyakran kerülgetni kell az erdõs, vagy lakott területeket, fõleg ha a
légtér nem teszi lehetõvé a nagyobb
repülési magasságot. De ez már csak így van, aki ezt nem veszi tudomásul az pont úgy viselkedik, mint az autós, aki
nem
tartja be a legalapvetõbb közlekedési szabályokat.
Ezen a ponton ez már nem más, mint a természetes szelekció egy megnyilvánulási formája. De
ez a Rotax-rejtély azért volt
borzasztó, mert mindig abban reménykedtem, hogy újraindul a motor és ezáltal nem koncentráltam tökéletesen a
leszállásra.
Félig az alkalmas rétet választottam volna ki, de közben a gázkarral kísérleteztem, mikor végre rászántam magam, hogy
letegyem a cájgot,
vidáman felbõgött, aztán ahogy el kezdtem emelkedni, magam mögött hagyva a jó kis földutat vagy
legelõt, megint elalélt, mire már nyilván csak akácerdõ
kínálkozott elöl, akkor bukóforduló, halálverejték, erre megint
muzsikált és így tovább, megtébolyodásig.
A földön aztán mindig teljesen magához
tért, és utána jellemzõen több órás eseménytelen repülést garantált. Az csak
természetes, hogy mindent többször átnéztünk a motoron és minden
perifériáján, kezdve a tankkal, vezetékeken, szûrõkön át
a karburátorokig, gyújtást, levegõszûrõt, mindent. Kikérdeztünk minden szakit és hallottunk
szakértõi véleményt, ezret.
Hiába. Indulás elõtt Pamacs még egyszer teljesen kipucolta a rendszert, új gyertyákat tett be és ünnepélyes esküt tett,
hogy
ennél megbízhatóbb ketyere nem is létezhet. Hát igen. Háromszor volt alkalma még motorlehörrgés miatt kényszerleszállni,
háromszor verte még belém
a frászt. Persze mindannyiszor bravúrosan megoldotta, hiszen õ maga Pamacs, (filmekben úgy
írják ki: as himself).
Este érzékeny búcsút vettünk
Clovistól és felrántottuk Melindát Roissy-ban.
Kiadós tengerigyümölcs szüret után horkintottunk egy rövidet Davidnál és korahajnali fél tízkor
nekivágtunk a Blois-ba
vezetõ út utolsó elõtti szakaszának. Nem csak a homár, a különféle csigák, kagylók, osztrigák és a nehéz fehérborok, hanem
az
itt-ott földig érõ, esõtõl duzzadó stratusok is hozzájárultak a megkésett starthoz. Érdekes volt csordultig tankoltan,
sátorral,
hálózsákkal és
egyéb háromnapos kempingezéshez szükséges cuccokkal felszerelten nekilódulni a 250 m-es felázott füves
pályán. Kellett hozzá egy kis megszállottság. Igaz,
a könnyebb szerep megint
VFR on top Burgundia
fölött. |
csak nekem jutott, nem csupán Melinda elõnyösebb tömegadatai miatt,
hanem az XP belépõélének a borítása miatt is, ami
beitta a vizet, szemben a C15-ös mylarborításával, melyen cseppek
alakultak ki, aminek áramlástani következményeit itt nem kell részletezni. Pamacsék több
mint félórán keresztül az átesés
határán billegtek, ráadásul kaptak vizet is, (heremosásig menõen) mert az Apolló formatervezése eredetibbnek tûnt
ugyan
mint a Clipperé, de ez utóbbiból szárazon szálltunk ki Montargis-ban, ahova 2 óra 10 perc és egy lazán végrehajtott
Pamacsféle
kényszer
le-felszállás után érkeztünk meg. Nevezhetnénk kényszer le és tovább, "emergency touch and go"-nak ezt az
eljárást. Levegõbõl annyit láttunk, hogy Pamacs
leteszi a gépet egy fasor mellé egy dûlõútra, de ki sem szállnak belõle,
hanem úgy két perc motorozás után már startol is. Gondolom picit már ingerült
lehetett.
Montargis-ban tisztáztuk, hogy nem az esõvizet öntötték ki alsónadrágjukból, majd némi unszolásra az egyik kisgépes hangár
szerelõje
elvitt a városba 98-as benyát tankolni. Meghívtuk egy pofa sörre a környék egyik lepusztult csehójában, s mire
visszafuvarozott a reptérre, már alig
szemerkélt az esõ. Felszállás után át is szóltam rádión, hogy ugye, milyen igaza lett
Tóninak, hogy délre repülve kibújunk a front alól. Párizsban
várhattunk volna még három napot arra, hogy elálljon az esõ,
így
viszont az elsõ kastélyok látványa kék eget is kapott háttérnek. Kis idõ múlva a
Beaulieu-i atomerõmû gõzét is megláttuk,
onnan meg már csak egy bakugrás volt Alain és Claudette Feuillette ULM bázisa a Loire partján. Franciaország
kellõs
közepén, festõi szépségû környezetben mûködtetik vállalkozásukat, hatalmas hittel és olyan bájjal, ami elsõ pillanatra
leszerelt. Korábban
olimpiai szinten versenyeztek, kajak-kenu vegyespárosban talán aranyérmet is nyertek valamikor. De ez
nem lényeges. Alain reggeltõl estig oktat, vagy
gépet javít, karban tart, túrákat szervez, vagy éppen marketing munkát
végez.
Claudette, aki maga is kitûnõen repül, közben a vendégeket,
érdeklõdõket fogadja, fõz, kiszolgál, mosogat, és közben árad
belõle a "charme".
A délutánt a jókora sátorhangár alatt töltöttük, ahonnan az
állandó jövés menést figyelve meg tudtunk gyõzõdni róla, hogy
még egy ilyen nehéz munkát is lehet élvezettel és derûsen, tehát jól csinálni. Blois
hétvégéje közeledett, és minden kelet
vagy
északkelet felõl érkezõ equipázs útba ejtette Föföjj-éket. (Feuillette =föijjette-bõl, a barátok csak
így becézik õket.)
Mire egyik társaság után elmosogatott volna Claudette, már berregtek is le az újak az égbõl, mint májusban a cserebogarak.
Már
sötétedett, és egy hidegfront is be akart még jönni, amikor a nap legérdekesebb figurája beállított. Meglepõdtünk,
amikor
kilebegtetett a
kimondottan motoros sárkányra szabott füves csíkon a Stampe SV 4-es, harmincas évekbeli biplánnal. Tetõtõl
talpig bõr hajózóban volt, mindene korhû.
Illedelmesen bemutatkozott és szállást kért éjszakára. Kiderült hogy Lyonban
állomásozó utasszállító nagyvason pilóta, minden pénteken ezen a csodálatos
"repülõ drótakadályon" vezeti le a hét alatt
felgyûlt frusztrációkat, úgy hogy csak iránytû és látás szerint (még térkép sem volt nála) hazarepül
Párizsba, egész
pontosan
Le Bourget-ba, ahova protekciós alapon minden egyéb berendezés nélkül beengedik. Aznap betartott neki az idõjárás, vagy
csak
meg akart minket ajándékozni vele, mert
bámulatosan kommunikatív és nyitott volt, szemében pedig lobogott Saint Exupéry lángja.
Még volt egy út, Tónival kettesben az a legdrámaibb, és egyben a legintimebb. Tóni miatt. De ezt majd
máskor, ha van hozzá kedvetek egyáltalán. |
Az éjszakába nyúló beszélgetés után gyorsan kellett aludni. Szikrázó napsütésre
ébredtünk, de a hidegfront utáni kitûnõ
látáshoz brutális szél párosult. Villásreggeli alatt
mindenki a száguldozó kumókat kémlelte, és kezdtük
szoktatni magunkat a gondolathoz, hogy nem fogunk szárnyon eljutni
Blois-ba. 11 óra körül azért felszálltunk, a
gurulóútról, mert a szél mást nem
tûrt volna el. VTOL-nak hívják az ilyet a szakértõk. Felemelkedtem ezer, majd ezerötszáz
méterre, hátha a magasban nem olyan erõs a szél,
de ott
már csak tolatni lehetett. Már fél órája járattam a motort teljes fordulaton, végig a reptér felett, amikor
meghallottam Pamacs hangját, hogy neki
megjött a déli
lehörrgése. Soha jobbkor. Fentrõl igen nehéz megítélni az alacsonyabban repülõ gép talajhoz képest maradó magasságát. Csak
azt
láttam, hogy Pamacs állandóan a Loire felett
szambázik, nem értettem, hogy miért nem helyezkedik már be a folyótól 100 m-re levõ reptérre. "Na végre, most
ott van, hála
a fennvalónak..., de most mit csinál, megint
kifordul, megint ott van a víz felett!!!.. mi a jó fenét csinálsz ott???, na jó na, úgy
néz ki belefért még ez a kör, na jól
van, tedd már le, tedd már le!!!..., mi van, mi a fészkes
fenének fordulsz megint ki, mit keresel megint a
habok felett!!!" ordítottam folyamatosan a mikrofonba végtelennek tûnõ
perceken át, míg Pamacs a magasságát veszítgette,
majd lejtõzött egy kicsit
(csak úgy l'art pour l'art alapon) a folyó partján levõ jegenyefasoron. Mikor a tökéletes földet
érés után láttam õket kikászálódni a cájgból, majd
a hat
embert akik a gépet tartották, annyira megkönnyebbültem, hogy az én leszállásom járó motor mellett hárompontosra sikeredett
(az egyik a
szárnyvég volt). Lent voltunk.
Most fogtuk fel igazán annak az õsi aranyköpésnek a lényegét, hogy: jobb a földön lenni és felkívánkozni a levegõbe mint a
levegõbõl a földre.
Mégis eljutottunk Blois-ba, igaz, hogy szégyenszemre közúton. Alain betuszkolta a nála rekedt ULM-istákat kisbuszába és
két
óra múlva ott voltunk. Bevallom, nem találtam
semmi érdekeset, semmi olyat ami megvigasztalt volna. Az orkánszerû szél miatt egyébként is elég
gyenge volt a felhozatal,
pár óra múlva indultunk vissza.
Este aztán berúgtunk, mint állat.
Másnap az idõjárás kegyesebbre
fordult, mi azonban már leszámoltunk magunkban Blois-val arra az évre. Kastélylátogatóba
mentünk. Alain-ék felvilágosítottak, hogy van
néhány,
melyeknek egyenesen a parkjába is le lehet szállni, már feltéve, hogy nem zavarunk vele senkit. Kipróbáltuk. Bonny
Sur Loire-tól, ahol a
Feuillette-féle mennyország
van, alig 20 percnyi repülésre van a Saint Fargeau kastély, melynek ritkaságszámba menõ angolos kastélyparkja van,
tengelyében leszállóhelynek kiválóan alkalmas
sugárúttal.
Erre szálltunk le, gépeinket lazán rátoltuk a pázsitra és meglátogattuk a
kastélyt, még jegyet sem kellett vennünk.
Fotózkodás után fel és irány Sens. A következõ útszakasz
csak a franciáknál vallható be. Közel másfél
órán keresztül a majdnem
teljesen zárt felhõzet felett repültünk. Ezt ott úgy hívják, hogy VFR On
Top. Vagyis: ha meg tudtál gyõzõdni róla, hogy ott
ahova mész, lesz
talajlátás és nem fog kelleni áttörni a felhõzetet, nem kötelezõ a
folyamatos talajlátás a repülés teljes ideje alatt. Csodálatos
volt. Mámorító.
Sens-ba érve már érzõdött rajtunk, hogy túránk vége felé jár. Gátlástalanul
leszálltunk a kisgépes betonra, alaposan bekajáltunk a
reptéri csehóban és
utána egyenesen contre QFU, vagyis hátszéllel szálltunk fel, hogy ne
tartsuk fel sokáig a csõrlést. Gondolom, a franciák is így
értelmezték a
dolgot, mert azóta sem kaptam idézést. Pamacs még egyszer kipróbálta,
hogy milyen érzés országúton motoros (pontosabban:
átmenetileg
motortalan) sárkánnyal közlekedni, nekem már nem jutott idõ rá, mert már
ment is a start és Nangis majd Coulommiers után estére már
David-nak
mesélhettük hõstetteinket.
Fiatalok voltunk és bohók.
Meg kell nekünk bocsájtani.
|
|