Tudom, az idei tél rövid volt, de túl késõre esett. Ne is halljunk róla. Na jó, még csak pár sor erejéig. A hó nem csak a tél, hanem a hegyvídék velejárója, a hegy meg egész más.
Fly in Paris klub nem elõször szervez havas repülõ tábort az Alpokban, Alpe d’Huez repterén. Az idén március 16 és 23 között szerény létszámmal (tizenegy fizetõs vendég, plusz a szervezõk és a hiénázó haverok) sikerült összejönni a tengerszint felett 2000 m-en de azért földi jármûvel is könnyen megközelíthetõ placcon. A hely külön elõnye, hogy rengeteg egyéb szabadidõs (és fõleg rossz idõs) tevékenységre van lehetõség, természetesen a síelésen túl.
Mondani sem kell, hogy a hét csapnivaló idõjárással kezdõdött, ami pont jól jött, hogy az elméleti oktatást is meg lehessen tartani. A hegyen nincs helye improvizációnak és hozzávetõlegességnek. Minden apró részletet tisztázni kell és alkalmazkodni hozzá. Olyan ismeretekre is szükség van, amilyeneket síkvidéken el sem igen lehet képzelni. Ilyen például a hó állapota és minõsége:
friss, porhó, nehéz, letaposott, magassági, fagyott, délelõtti, délutáni, átalakult, s a többi.., ezektõl az igen eltérõ halmazállapotoktól függ majdnem minden.
A hegyen tapasztalható légköri viszonyok a nap és az évszaktól, a hõmérséklettõl, a nappali-éjszakai hõmérséklet ingadozásától, az uralkodó és a helyi szelek kialakulásától függenek,
az eltérések egyik napról a másikra, egyenesen drámaiak lehetnek. A csúszás érzete fel-leszállás közben nagyon izgalmas, fõleg amiatt, hogy lejtõn megállíthatatlan. Ez is csak alátámasztja azt a tézist, hogy a megelõzés többet ér, mint a megoldás. A rádiózás külön értelmet nyer, annak a tükrében, hogy a várópontról nem látható a fináléban levõ gép, az ugyanis alacsonyabban, ráadásul a domborzatba olvadva érkezik. A második napon már gyakorlatban is ellenõrizni lehetett az elméleti ismereteket.
6000 ft-en, 3-4° os hõmérsékleten tapad a hó, a felszállási úthosszok két-háromszorosak. Ez okozott némi stresszt. A környék domborzata miatt
ajánlatos volt mindjárt felszállás után 8000-9000 f-re emelkedni, de még így is tériszonyt okozhatott egyeseknek a szirtek, sziklafalak és mögöttük az akár ezer méteres szakadékok váltakozása. Volt úgy, hogy a reptéren alig mozdult a levegõ, de pár száz méterrel magasabban már 50-60 km/h volt a szél, még szerencse, hogy autogiróval repültek. A nyílt repülõ szerkezetek pazar kilátást biztosítottak, a külsõ hõmérséklet ellen viszont készülni kellett : fûtött kezeslábasok és fõleg kesztyûk, cipõk, jól feltöltött rádiók és jelzõrakéták, ezek a magas hegyi repülés túlélõkészlete. A kerekekre (vagy helyett) használt sílécek kérdése még kiforratlan. Több elmélet és gyakorlat konfrontálódik még, ideális megoldás a látóhatáron túl...
Jeges, letaposott hóban a motorosszánok által használt törhetetlen lécek tûnnek optimálisnak, mély hóban viszont a három hódeszka megoldás viszi a pálmát.
Ez a pár napos ismerkedés jó volt arra, hogy a kérdés távlatait felmérjék, jövõre majd gyakorolják a megszerzett tudást.
Magniék is érdeklõdnek a téli repülés iránt, amint ezt az alábbi képsor is bizonyítja.
Ennyi elég is lesz a 2013-as hó nekrológjának.
Legközelebb inkább az úszótalpas girózásról írunk.
Stephane Kübler beszámolója
alapján írta Szabó György
Képek: Fly In Paris
