Matthieu De Quillacq elsõ blikkre nem a nõk ideálja. Nem csak a fizikai adottságai miatt, hanem azért is, mert az élete kizárólag a repülésrõl szól, abban meg kevés nõ tud tartósan osztozni.
A másik Mátyõ, a Rouanet, a motoros ernyõs sztár, elmondhatja magáról, hogy oldalbordája, Emilia Plak nemcsak osztozik vele szenvedélyében, de még fokozza is azt. Szinte restellem, de én sem panaszkodhatok ebben a vonatkozásban, mert valljuk be, nem szokványos, ha a csajod szokott noszogatni, hogy gyere, menjünk már repülni…
Ha már így szóba jött a két Matyi, el kell mondani, hogy van más közük is egymáshoz.
Rouanet Ozone ernyõvel repül, az Ozone meg a De Quillacq-é. Engem viszont kivételesen nem az ernyõzés hozott össze vele, hanem az ultrakönnyû helikopter. Matthieu de Quillacq ugyanis „másodállásban” a francia ultrakönnyû helikopteres repülés központi figurája, nem túlzás azt állítani, hogy a 6-os UL géposztály neki köszönhetõ. CH-7 Kompress Charlie 2-vel repül, s ha már teszi, forgalmazza is a Barbero fivérek mûalkotásait Franciahonban. Céloztam rá az elõbb, hogy a nõk nem esnek hanyatt tõle, az ok érthetõ. A repülõs társadalom férfitagjai (majdnem hímtagot írtam) sem lelkesednek érte, ez meg azért van, mert Matthieu egy zárt világban él, ahova keveseknek és csak az általa kiválasztottaknak van bejárása. Nem kedves. Nem kereskedõ. Zseniális madárember és nem is leplezi, hogy nem sokra tartja a középszerûséget, a balgák, bénák, lúzerek számára õ abszolút cápa. Száraz, nyers, szenvtelen. Mottója: Ha repülsz, el kell fogadnod a lezuhanás és a halál eshetõségét. Ha erre nem vagy képes, ne repülj. Ha számít életed minõsége és idõtartama, tiszteld a gépedet.
Ez a fajta szöveg nyilván nem túl szimpatikus a nyaláshoz szokott kétlábú-bukszáknak, akik a potenciális vevõkört képviselik a Heli-Sport által kínált, másfélszáz eurós árfekvésû jármûveknél. De Matthieu erre magasról tesz, õt nem az árbevétel érdekli. Egyébként meg nem csak a nyafizó vevõkre, hanem a légügyi törvényre is könnyedén defekál, sõt, ezt még reklámozza is youtube-on és weboldalán megosztott videóival. Néha megbüntetik, idõnként kipellengérezik, õ pedig azt mondja, hogy már nem akar megváltozni, arra a kis idõre, ugyebár. Õ már csak ilyen. Francia paradoxon ez is: nem csak hogy megengedheti ezt magának, de jár neki elismerés is.
A TF1-en, a legnézettebb állami TV csatornán az esti hírekben hõsként emlékeztek meg róla ez év januárjában. Volt erre konkrét ok: egy éve engedték haza Szibériából az oroszok. Na jó, nem kell mindjárt gulag-ra gondolni. Egy hónap vizsgálati fogság és illegális határátlépés miatt kiszabott 80 € büntetés leperkálása után szabadult, sikerült ugyanis meggyõznie a kémelhárítást, hogy õ valóban csak egy álmodozó, aki egy 250 kg-os helikopterrel akarta körberepülni a földet, és amikor Tchukotkán egy cserére szoruló csapágy miatt úgy döntött, hogy nem vállalja a felszállást, már mögötte volt 15500 km, az Atlanti óceán és a Bering szoros…
A csúcs az, hogy mindez engedély, repülési terv és vízum nélkül. Az utolsó percben támadt ugyanis az ötlet, hogy átrepül a 2010-es Oshkosh-ban megrendezett Air Venture találkozóra, ami köztudottan a világ legnagyobb ilyen jellegû bulija. Az idõjárás megfelelõnek ígérkezett, a hátsó ülésre ripsz-ropsz beszerelte a 168 l-es póttankot, ami 12 órásra srófolja a Charlie 2 autonómiáját és 2010 július 11.-én hajnalban kitolta a Francia Alpok déli oldalán fekvõ Barcelonette-beli házának padlásáról az 1500 órát már abszolvált, Epa Power tuningos Rotax 914-el szerelt Kompress CH-7 ultrakönnyû helikopterét, magához vett négy szendvicset és három üveg ásványvizet és nekivágott.
Egyszer még leszállt tankolni Berck-ben, még Francia földön, majd Cap Gris-Nez és Lashenden között a La Manche is megvolt, Skóciában, Wick repterén lepte meg az este. 12.-én a Faroe szigetek érintésével átrepült Izlandra. Engedély híján egy útszéli benzinkútnál tankolt és „laposkúszásban” lépett le. 13.-a és 15.-e között Grönlandot is kipipálta, bár a rossz idõ miatt vissza kellett térnie Kulusuk-ba és végül a partvonalat délen követve kerülte meg a szigetet. 16.-án átrepülte a Davis szorost a Baffin szigetek felé. A Kangiqsujuag reptéren 1500 km tenger feletti repülés után szállt le, volt nála két pulóver és három üres ásványvizes üveg.
17.-én és 18.-án Kanadát is átrepülte és július 19.-én Leszállt Oshkosh-ban, ahol még azt sem tudták eldönteni, hogy modern idõk Lindyje vagy francia Bin Laden.
A „don’t do it at home” kontextusában azonnal egyértelmûvé vált, hogy emberfeletti teljesítményét nem célszerû nagydobra verni, és ha megemlíteni illik is, az összes létezõ nemzetbiztonsági és repülési szabály ilyen mértékû semmibe vételérõl diszkréten hallgatni kell. Arról például azóta sincs megbízható infó, hogy mekkora bírságot szabtak ki rá a Kanadai és Amerikai légügyi, határõr és vámügyi hatóságok.
A híres neves amerikai sajtó sem kapta fel, hisz az is csak pénzbõl él, és ez a pénz ma már nem annyira az olvasók, mint inkább a hirdetõk, szponzorok és a tulajdonos multiknál van. Õk mondják meg, hogy mi a hír, még azt is, hogy milyen legyen az idõ.
Néhány tessék-lássék interjú készült vele, különféle blogokon és fórumokon volt némi szájtépés, de a szenzáció elmaradt.
Hogy mit is akart Matthieu demonstrálni, nem egészen világos. Lehet, hogy csak a saját határait kereste, meg az adrenalin-szint tartósan felsõ határérték körül tartásának a lehetõségét, mindezt úgy, hogy anyagilag is bevállalható legyen.
Tíz napon át ténfergett Oshkosh-ban, közben megérett benne az elhatározás, hogy ha már odáig ette a fene, hát nem fog ugyanazon az úton hazamenni. Az is lehet, hogy tartott tõle, már várják az illetékesek és még egyszer nem tudná elsikálni az illegális határátkelést és az egyéb afféléket. Nem kizárható az sem, hogy bántotta az önérzetét a nagy elhallgatás, így tizenkilencre lapot húzott: úgy döntött, hogy széllel szembe körberepüli a sártekét, mégpedig a végein, Kanada, Oroszország és Finnország érintésével tér vissza Franciaországba. A rendezvény utolsó elõtti napjának hajnalán illant el, a helybeli hatóság a rendezvény után tervezett el és leszámolni vele.
Ezt azonban nem várta meg, és jól bevált szokása szerint alacsonyan, látás szerint, csak egy amatõr GPS segítségével repült tovább északnyugat felé. Az elsõ három nap és 5200 km nem is okozott problémát, Kanada nagyrészt civilizált világnak számít, ahol a Matthieu féle különcöket érdeklõdés, tisztelet és jó szándék segíti. Alaszkában is könnyûszerrel talált még ember lakta placcot. Ahol gépet, jármûvet látott, leszállt, mindig jutott üzemanyag, egy falat étel és egy jó tanács az õrült „frenchie” számára. A Bering szoros volt a tét. Úgy érezte, ha átrepüli azt, akkor elérte egyik fontos célját, bebizonyította, hogy a repülés arra való, hogy a világok közötti különbségeket, ellentmondásokat, érdekellentéteket háttérbe szorítva a szabadság megélését helyezze elõtérbe. Mint Ikarosz annak idején.
A Bering tenger partján egy két méter magas, szakállas ultrakönnyû pilóta vendégszeretetét élvezte, pontosabban élvezte volna, ha nem mindjárt az elsõ napon hallja azt: most kéne nekivágnod, alig van szél.
Gondolkozás nélkül teletankolt és nekivágott. Valóban, „csak” 110 km/h volt a szembeszél. Nem volt konkrét elképzelése arról, hogy mi várja odaát, de arról meg volt gyõzõdve, hogy csak ember akadályozhatja meg abban, hogy a hátramaradt alig tízezer km-t megtegye hazáig.
Arra készült, hogy a lakott területeket messze elkerüli, benzint meg csak talál majd ott, ahol füstöt lát. Volt azért egy adu ász az ingujjában, egy szatellites telefon, melynek a segítségével kapcsolatban volt Elodie Olivier barátnõjével, aki idõjárással, navigációval és egyéb jó tanácsokkal látta el. Hatszáz km-t repült már a tundra fölött, amikor szokatlan vibrációt kezdett érezni. Biztos, ami biztos, leszállt egy dombocska tetejére és hamar megtalálta azt a csapágyat, amelyikbõl kiégett a zsír. Volt nála cserealkatrész, csak éppen szerszám kellett volna… Jobb híján felhívta Irina Grusinát, akit még 1994-ben ismert meg, az Oroszországban megrendezett helikopter világbajnokság alkalmával. Irina, aki az FAI égisze alatt mûködõ orosz helikopteres szakosztály alelnöke, eleinte ordítozott vele: - Hogy is képzelted, hogy csak úgy átrepülsz Szibériába, mi ütött beléd? Ez biztos egy provokáció! Én nem is ismerlek, ez nem is az én telefonszámom, satöbbi…
Matthieu nyugodt hangon válaszolt neki: - jól van Irina, akkor vedd úgy, hogy fel se hívtalak, hagyjál pusztulni itt a tundra közepén. Lassan megnyugodtak a kedélyek, a GPS adatok alapján Irina megpróbálta valami lakott település felé irányítani, Matthieu 47 km-t tett meg combközépig süppedõ ingoványos területen. Két nap után úgy döntött, hogy mentést hív. Ez nem pusztán az éhhalál elkerülése miatt volt bölcs döntés, de az orosz hatóságok is másképp viszonyulhattak egy eltévedt és megmentésre szoruló repül-õrülthöz, mint egy elõre megfontolt szándékkal bújkáló potenciális kémhez.
A leadott GPS adatok alapján a MI 8-as pár óra alatt megtalálta, de nem volt valami kellemes a találkozás. Beletelt egy hónapba, mire rendezõdtek a viszonyok és megjelent a mosoly a katonák szája szögletében. Matthieu állítja, egyáltalán nem bánja, hogy így alakultak a dolgok, mert ha netán bejön a számítása
(pontosabban a számítás hiánya) és két-három nap alatt végigsettenkedik Oroszországon, élete nagy kalandját mulasztja el, mégpedig azt, hogy belekóstoljon a világ végén élés életérzésébe. Ez pedig egész más értelmet ad a civilizált világban tenyésztett ember életének, ha egyáltalán életnek tudja nevezni azt ennek a tapasztalatnak a birtokában. A kaland még messze nem ért véget azzal, hogy az oroszok végül felültették egy Moszkvába induló 767-esre, ahonnan Róma és Torinó érintésével tért haza. Egy hónapra rá pénzzel kitömve, már hivatalosan tért vissza és sikerült rávennie a korábban õt fogva tartó katonákat, hogy a kényszerleszállás helyszínén azóta is sértetlen Kompresst szállítóhelikopterrel vigyék Anadyrba, ahol aztán vámtechnikai szinten újra elakadtak a dolgok, be kellett érnie azzal, hogy gépét hevenyészetten bedobozolták és egy biztonságosnak vélhetõ fészerbe betárolták, átmeneti megõrzésre. Csalódottan, de nem rezignáltan tért vissza Franciaországba, ahol kis idõre rá a véletlen (ha van ilyen) összehozta Rodolf Saad úrral, a francia CGM hajóstársaság egyik vezetõ káderével. Két UL helikopter oktatási óra között elmesélte neki a Kompress sorsát. Saad úr azt mondta, intézkedik. Hat hónap múlva Marseille kikötõjében meglátta a konténerszállító fedélzetén a Szibériában összetákolt préseltlemez dobozt. Már csak két napot kellett várni, hogy a kikötõi munkások sztrájkja véget érjen és tréleren hazahúzhassa Barcelonette-be a világ végeit megjárt Charlie 2-t.
Mondanom sem kell, azóta is napi szinten használja, s ha minden igaz, tavasszal átrepül vele Budaörsre is.
Matthieu most, közel az ötvenhez ismerte meg a szerelmet. Õ, aki fiatal korában nyíltan gúnyolódott a párban járó haverekkel és aki azért vállalta be a legvakmerõbb repülési helyzeteket is, mert tudta, nem várják otthon, és az õ szívében sincs senki. Hat hónapja nõs, és most van bátorsága felhívni telefonon a havereket, hogy megmondja: most már érti, mit is jelenthetett nekik az élet, amikor van benne érzelem.
Még egy aranyköpése, konklúzióképpen:
Életed álmát gondosan õrizd és ápold. Az élet elõbb-utóbb megadja az esélyt, hogy megvalósítsd õket. Ha nem vigyázol, akkor azt fogod érezni, hogy már nem is fontos neked.
Szöveg és képek: Matthieu De Quillacq
