Claudine Lanaud és Lionel Richard
útibeszámolója
Megjelent a Vol Moteur 2002. májusi számában
 |
 |
 |
Modern idõk Kolumbuszai vagyunk az új világ homokján, azzal a külömbséggel, hogy rendelkezünk autós térképpel és azon egy nyíllal meg egy névvel. Pierre-Marie Vitani-val pár évvel ezelõtt Bretagne-ban futottunk össze, egy pici korzikai hegyi falu polgármestere. Egy útszéli fogadóban érdeklõdünk felõle, na persze hogy ismerik, a környékbeli Orezza ásványvízpalackozó igazgatója. Hamarosan meg is találjunk, ásványvízben nem is szenvedünk hiányt attól kezdve, sõt a fõmérnöke munka után segít nekünk megfelelõ felszállóhelyet keresni a vadregényes hegyek között, melyeket õ mint a tenyerét ismeri, történeteket mesél arról, hogy ezeknek a meredek völgyeknek, melyeket ma õserdõ borít, az elsõ világháború elõtt még az utolsó négyzetméterét is megmunkálták, ezrek éltek itt teljesen zárt közösségekben. Ez közelebb visz minket a korzikai lélek megértéséhez, a Taverna nevû apró kikötõváros melletti lanka pedig a repüléshez.
Joss és a bandája
Másnap reggel itt egy egész fészekre lelünk, ahonnan színes szárnyú madáremberek röppennek ki önfeledt lejtõzgetésre, egészen az esti almulásig, ami a keleti oldalon óriási motoros kéjrepüléseket tesz lehetõvé.
Joss, Daniel, Francois, Laurent, a többiek, na meg a barátosnéik: derûs kis társaság, akiknek a repülés a szenvedélye és a szél iránya szerint vagy a keleti parton tanyáznak, Bastiatól délre, vagy a nyugati parton, St. Florent fölött. Bastia környékének meg van az az elõnye, hogy alig 18 km-re van a nyugati parttól a Taghime hágón keresztül (itt több siklóernyõs felszállóhely is található K és Ny irányba), szemben más városokkal, ahonnan több órás autózás árán lehet átjutni a hegylánc túlsó oldalára. Közös röppenés után megadjuk egymásnak telefonszámainkat, Laurent felajánlja, hogy elvezet minket az Aléria környékén található placcokra, Joss és Daniel pedig azt igérik, hogy csatlakoznak hozzánk Lozari környékén, ha az idõjárás megengedi.
Calvi, c'est fini...
Calvi a következõ uticél, ahol a híres "Festiventu" hete kezdõdik, szándékom néhány ritka szép fotóval hazatérni. Naívnak bizonyulok. Nem lévén "fesztiválos", azaz vendég (és amikor vendéget írok, úgy értem, hogy az utazás, a szállás és a koszt ez esetben a szervezõk költsége), a 700 kiválasztottal ellentétben a rendezõség szó szerint földhöz ragaszt a fesztivál helyszínein. Kissé frusztráltak vagyunk de valójában nem sokat veszítünk, mert a reprendezvények és légilátványosságok már nem olyanok mint régen, az egykori madáremberek és zseniális légimutatványaik rég búcsút intettek a Festiventunak, (a biztonsági elõírások ...) átadva helyüket az utcai zsonglõröknek, a vitafórumoknak, zenebonának és egyéb iskolásoknak való szabadfoglalkozásnak.
A tilalomtól távol, végül Lozari tengerparti homokjáról szállunk fel, hogy élvezhessük a repülés igazi szabadságát, Joss és Daniel is megérkeznek, hogy néhány felejthetetlen repülésben osztozhassunk. Egyik ilyen kéjrepülés során leszállunk egy "paillote" (a parti homokon, egy szezonra, általában engedély nélkül összetákolt vendéglátó egység) mellé, ahol hamarosan vadászok csatlakoznak hozzánk és nemsokára együtt kóstolgatjuk a helyi jellegû kolbászokat, borokat, pálinkákat és egymás humorérzékét, miközben Joss vakmerõ légibemutatóval szórakoztat.
 |
A szigeten az élet nem olcsó, a távolságok viszont nevetségesek a magunkfajta kontinenslakók számára, akik arra vagyunk kárhoztatva, hogy kilométerek százait autókázzuk egy kis változatosság kedvéért. Itt majdnem egymás hegyén-hátán van tengerpart (mint ahol az elõbb türkizkék langymelegben lubickoltunk) és jéghideg hegyi tavacska (aminek a partján levõ archeológiai különlegességet pár óra múlva látogattuk meg). Laurent és Sylvie elvezetnek Padulone melletti kedvenc tengerparti felszállóhelyükre, ahol meg kell várnunk, hogy a Ghisonaccia-i katonai légteret dezaktiválják, (du. 4-kor), hogy ellátogathassunk a Diane-tóhoz, ami arrafelé leginkább csigatenyészetérõl közismert. Visszafele elkalandozunk egy római kori város romjaihoz Alériától délre a Tavignano partján. Leszállás után úgy döntünk, hogy a hétvégén teszünk egy kis légi-sétát Solenzara (tengerszint) és a Bavella csúcs között (1800 m), bízva jó öreg JPX-einkben, melyek eddig jól beváltak hasonló túrák során. Sajnos a hét végére a keleti szél bedurvul, ellehetetlenítve elképzelésünket, de hogy ezen ne múljék, felcsörögjük Guy-t és Flora-t Ajaccióból, akik állítják, hogy az idõ ott repülésre alkalmas, a hegyek megállítják a felhõket és a szelet, csak egy gyenge parti szél lengedez délután. Nekivágunk a Kelet-nyugati átkelésnek, ami azért egynapos hegyiút.Vasárnap Ajacciótól északra, a Liscia öbölben találkozunk. Érkezésünkkor Guy éppen siklóernyõvel nyomul a környékbeli hegyoldalakon, hamarosan leszáll mellénk a tengerparti homokra, magára rántja hátimotorját és már repülünk is Sagone és a megkapó szépségû Liamone-i part irányába, miközben a keleti parton még mindig 4-5-ös szél fújdogál. A táj szépsége leírhatatlan. Most értjük meg a korzikaiak azon eltökéltségét, hogy ne engedjék ezt a vadregényes örökséget globalizált turistakomplexummá prostituálni.
Megjegyzendõ, hogy a legtöbb repülést nem lehetett volna megvalósítani fõszezonban, amikor a keskeny tengerparti homoksávokon nagy a nyüzsgés, márpedig a ritka rétek és sûrû kerítések hazájában ezek az ideális fel-leszállóhelyek, bár a felszállás ezeken néha láb, sõt ülõfürdõbe torkollik, (nemdebár Daniel?) Azzal az igérettel búcsúzunk, hogy jövõre visszajövünk egy Korzika körberepülõ túrára.
