Vladimír Tranzík története
Az ötlet, hogy egyszer átrepüljem a La Manche-csatornát, még gyerekkoromban jött – talán mert zabáltam a filmeket Bleriot úrról és a hozzá hasonlókról. Tervem beteljesülése hátimotorom építésével kezdõdött. Annyira kezdtem hinni a gépemnek, hogy úgy döntöttem: megvalósítom vele a gyerekkori álmot.
Szeptember 16.
Az interneten fürkésztem az idõjárás-jelentést. Az angliai partok fölött magas légnyomás forgott, a szél is megfelelõ volt – most kell megpróbálnom, gondoltam, talán ez az utolsó lehetõség ebben az évben. Gyorsan kinyomtattam egy képet a doveri öbölrõl, nehogy véletlenül a Heathrow-n szálljak le. Délután indulunk Monikával.
Szeptember 17.
Délelõtt érkeztünk a calais-i kempingbe. Szomszédaink cseh búvárok voltak, akikkel finom hazai szilvapálinkát kóstolgattam, miközben a 8 méteres hullámokról és a 70 kilométeres szélrõl dumáltunk.
– Ez nem az Adria, te ökör! Itt cápák is vannak!
Ez volt a buzdítás. Csónakot sem kaptam tõlük, mert Normandiába készültek búvárkodni. Kiderült viszont, hogy van kemping lakói között egy francia motoros sárkányos. Az õ tanácsát megfogadva mentünk Marc város repterére. A tornyosok jó fejek voltak, menjek vissza másnap, mondták. Este még teletankoltam a Trabantomat (körülbelül 12 liter), és csináltam egy próbarepülést Louise Bleriot strandjáról. Húsz perc után megnyugodva szálltam le.
Szeptember 18.
Tizenegy órakor végre elõbukkant a nap, a keleti szelet – amit megrendeltem – már reggel bekapcsolták. Délután kettõig csónakot hajkurásztam, továbbra is sikertelenül, így üres kézzel indultam a reptérre. A tornyos srác látni akarta a papírjaimat. Minden rendben volt. A srác közölte a lyddoni reptérrel, hogy egy pasas motoros ernyõvel repülne hozzájuk. Az angolt csak az érdekelte, van-e rádióm. A nemzetközi szabályoknak megfelelõen „kigurultam” a felszállópályára, kipróbáltam a motort, felkészültem, megadtam az azonosítómat – MPK 0016 –, és engedélyt kértem a startra. A torony még információt adott a szélrõl, aztán teljes gáz. A Marc aszfaltja egyre távolodott. Cél a lyddoni reptér – a GPS szerint 70,8 kilométer.
A fedélzeten volt még egy adóvevõ (azon csak Monikával tudtam beszélni) és egy mobil (pizzarendelésre). Minden mûszer és irat bezsákozva, ha esetleg úszni szeretnék. 200 méter magasságban repültem át a kikötõt, éppen akkor horgonyzott le a „menetrend szerinti” doveri járat.
Az elsõ két kilométeren még küszködtem a szárazföld hiányával. Már csak a szememet gúvasztottam: mikor tûnik fel valami, amire le lehet szállni. 25 perc után úgy éreztem, mintha 100 méteren lennék, de a GPS 560 métert mutatott. Végre feltûntek a doveri sziklák. Közben fotóztam, és azt járt a fejemben, mit teszek, ha bedöglik a motorom. Azt tudtam, hogy semmiképp sem eshetek pánikba.
Tervem a következõ volt: értesíteni a repteret a vízre szállásról, megadni a helyzetemet, kidobni magam az ülésbõl, a benzin bûzével elzavarni az éhes cápákat, bízni az úszómellényben, majd elõvenni a mobilt és megrendelni a jól megérdemelt vacsorát.
A part már annyira közel volt, hogy láttam az autókat – bal oldalon száguldoztak, ez tehát Anglia. Bejelentkeztem a lyddoni repülõtérre, azaz csak szerettem volna, mert az elemek lemerültek.
Természetesen senkit sem akartam veszélyeztetni, ezért úgy döntöttem, leszállok Doverban. 560 méteren leállítottam a motort. Egy legelõn, tehenek között értem földet – és a világon az elsõ hátimotorosként, aki átrepülte a csatornát. Örömömben körbetáncoltam a repülõt és lelkesen csókoltam a földet (legalább a körülöttem lévõk sem unatkoztak). Végül sikerült jelenteni a leszállást – nem szívesen fizettem volna a keresésemre indított mentõakciót –, majd egy gyors telefon Monikának: fellélegezhet.
Valamennyi közt ez volt a legszebb repülésem – 1 óra 15 perc, amikor igazán éltem. Most már sejtem, hogy érezhette magát Bleriot úr, amikor száz évvel ezelõtt átrepülte a csatornát. Ma is csodálója vagyok, és pontosan tudom, hogy õ és a hozzá hasonló emberek mozdították- mozdítják elõbbre a világot.
Lejegyezte: Horváth László
Fotók: Vladimír Tranzík