2007. június 27. – július 3.
A száraz adatok:
Útvonal: Tököl – Farkashegy – Balatonakali – Sármellék – Fürstenfeld – Wolfsberg – Jesolo – Legnago – Montagnana – Piombino – Colle Val D’Elsa – Castiglione del Lago – Bassano del Grappa – Nötsch – Fürstenfeld – Sármellék – Tököl
Repült km: 2354, repült idő: 27 óra
Pilóták/gépek:
1. Tóth Balázs: DTA Voyageur/Rotax 912S/Dynamic 450
2. Pataki Gábor: „homebuilt”/BMW 1150/iXess
A Szicília túrát, ahogy közeledett az indulás eltervezett és többször eltolt időpontja, módosítanunk kellett. A tavalyi osztrák utazáson részt vevő Zoli barátom új gépe nem lett kész időre, okosan döntött, amikor nem vállalta egy kölcsön 503-assal, így ketten maradtunk a csapatban. Pataki Gábor BMW-je, egy házi építésű trájkkal és iXess szárnnyal már megfelelő túrapartnernek bizonyult. Kiszakadva a hétköznapokból egy napom volt a technika felkészítésére és az összecsomagolásra. A korábbi tapasztalatokból okulva ennyi idő pont elég is volt. Térképek, tartalék alkatrészek (amire persze nem volt szükségem), kempingfelszerelés és némi anyagi eszközök összekaparása után készen álltunk a startra.
Reggeli felszállás után Sármellék felé vettük az irányt, egy Balatonakalin tett „melegedő” közbeiktatásával. Sármelléken a már megszokott magas szintű kiszolgálásban volt részünk, és miután leszurkoltuk a leszállási illetéket, valamint begyűjtöttük a meteort a napi szakaszról, indultunk is tovább Ausztriába. Fürstenfeldből, egy gyors papírmunka és tankolás után, tovább az Alpok felé. A hőmérséklet messze elmaradt a szokásostól, így kétezer-párszáz méteren, 3 fokban – meleg ruhák hiányában – úgy döntöttünk, hogy Wolfsbergben éjszakázunk. Barátságos fogadtatásban részesültünk, és miután gépeinket a hangárban elszállásoltuk, a reptéri kocsmában örömmel fogadtuk a sörmeghívásokat. A közeli hotelből reggel első dolgunk volt meleg ruha után nézni, majd tankolás után útnak indulni, az „ismeretlenbe”.
Az ICAO-térképeken is jelzett VFR folyosót követve (innentől kezdve már csak a legendásan elnevezett „a cső” nevű szakaszon) megérkeztünk az olasz alföldre, ami mellett a mi Alföldünk eltörpülni látszik. Az alagútból kiérve egy gyors egyeztetés a rádión, és folytattuk utunkat Velence felé. Az első meglepetés itt ért minket, miután a velencei San Nicolo reptere közölte velünk, hogy ultrakönnyű repülőknek tilos a leszállás! Egy 10 méteren végrehajtott átstartolás után, benzinünk fogytán lévén, egy Jesolo melletti leszállás mellett döntöttünk. Kinéztünk egy alkalmas elhagyatott útszakaszt, és egy tanya mellé begurulva a velünk hozott kannákból átfejtettük a naftát a tankokba. Legnagóban ismét szembesültünk az olasz UL-szabályokkal, miután közölték, hogy természetesen maradhatunk, de ezt jelenteniük kell a rendőrségnek. A közeli Montagnana UL repterén találtunk esti menedéket, ahol a tervezésbeli hiányosságokat pótolva a helyi repülőklub elnöke – egy talpig úriember, akiről a „zord külső érző szívet takar” kifejezést mintázták – ellátott minket egy, az UL reptereket feltüntető térképpel, valamint személyesen vitt a közeli hotelbe. Az esti kötelező pizza és sör után, miután bebarangoltuk az ezeréves városfallal körbevett hangulatos városközpontot, fáradtan, de várakozásokkal teli tettük el magunkat a következő etapra.
Másnap az értékes koordinátákkal felvértezve dél felé vettük az irányt, és közbenső leszállásokkal, ahol benzint vételeztünk a masináknak, átkeltünk az Appennineken. A táj egyszerűen lenyűgöző: hegyek, völgyek, sziklák, erdők és elszigetelt falvak. Itt megdőlni látszik a szabály, miszerint mindig kell hogy legyen alkalmas leszállóhely motorleállás esetén. Ez jellemző volt az út nagy részére, hozzászokást igényel, valamint óriási bizalmat a szeretett technikában. A Földközi-tenger partján a strand feletti repülés, „kerékmosással”, a túra egyik felejthetetlen pillanata volt. Piombinóban egy használaton kívüli reptéren nyűgöztük gépeinket éjszakára. A közeli benzinkúthoz tartozó étteremben, melyről kiderült, hogy a környék legkiválóbb konyhájának ad otthont, költöttük el királyi vacsoránkat. Egy pihenőnapot iktattunk közbe a tengerparton, 30 kilométeres sétával megfűszerezve a városközpontba, újabb kulináris élményekkel, egy komolyabb UV-dózissal és izomlázzal gazdagodva. A reptér melletti elhagyatott tanyán a sátrazáson kívül sikerült magunkat szalonképes állapotba hozni a másnapi repüléshez. Toscana felett repülve megtaláltuk mindazt, ami ezt a vidéket oly csodálatossá teszi. A szinte filmbélien mesés dimbes-dombos vidéken az elszórt villák és a hozzájuk tartozó azúrkék medencék felejthetetlen látványt nyújtottak. Délidőben egy Montegrigione melletti reptéren landoltunk, ahol meglepetésként a közelben vakációzó édesapámmal és barátaival ebédeltünk, valamint megismerkedtünk utunk legszívélyesebb segítőjével. Ez a volt ejtőernyős katonatiszt, mára már megszállott sárkányos, kalauzolt minket a közeli városban és cserélte Gábor barátom kilukadt kannáját egy színben is passzoló új póttartályra. Ezúton is ezer köszönet Neki! Este már Castiglione del Lago repterén lebegtettünk, ahol a helyi klub vezetője ingyen és bérmentve rendelkezésünkre bocsátotta a klubházat éjszakai pihenőre. Innentől már hazafelé vettük az irányt, egy hajnali indulás után az Appennineket ismét átszelve a végtelen síkságon át jutottunk Bassanóba.
Útközben persze megálltunk tankolni, előre el nem tervezve egy placcon, séta távolságban egy benzinkút mellett. Itt tankoltuk a legdrágább benzint, igaz, csak módjával, és magunk is feltöltöttük lemerült telepeinket egy jó kávéval és brióssal. Bassano nem okozott csalódást, képeskönyvbe illő repterével, ami mellett egy tiszta vizű patakban mostuk le magunkról az út porát. Igaz, csak egy rövid pihenőt terveztünk ezen a reptéren, de az időjárás itt megállásra késztetett. A lenyűgözött „gyerekeink” szárnya alatt vészeltük át a közelben csapkodó villámokkal kísért zivatarokat, majd nyugovóra tértünk a méregzöld pázsiton felvert sátrainkban. A vekkert, rám nem jellemző módon, hajnali fél ötre húztam fel. Még holdvilágnál málháztuk fel a gépeket, majd hajnalhasadtakor motormelegítés után rászúrtuk a gázt a legnehezebb szakaszra „a csövön” át Ausztria felé. Ez volt talán életem egyik legemlékezetesebb repülése. A hajnali hűvös harapós levegőben másfél óra alatt értük el a VFR folyosó bejáratát, miközben északra az Alpok csúcsai közül gomolygó felhők, dél felé a kitáruló síkság árasztotta nyugalom és keletre a felkelő napban pompázó felhők vettek körül minket. Miután repülésre alkalmasnak találtuk az időt a továbbhaladáshoz, 2000 méterre emelkedés után bemerészkedtünk az autópálya által kijelölt völgybe. 20 perc sétagalopp után a felhők elzárták a völgyet. Még magasabbra emelkedve, a napfény mellett a reménysugár is felcsillanni látszott, és egy rádiós konzultáció után lenyomtam magam a völgy és a felhők közé. Itt az alap még pár száz méteren volt, és elég hely is volt egy esetleges visszafordulásra. Erre azonban nem volt szükség. Ugyan a cső kijáratánál már csak 100 méteres felhőalap volt, sikerült magunkat átpréselni rajta és a közeli Nötsch repülőterén leszállnunk. Édesanyám megnyugodhatott, hiszen tényleg lassan és alacsonyan repültünk! Itt egy gyors reggeli és tankolás után interneten megnéztük a ránk leselkedő időjárást. Sajnálatunkra egy északnyugat felől közeledő hidegfront továbbállásra kényszerített. A hazáig tartó szakaszt, mintegy négy és fél órát, két közbenső leszállással már rutinból lenyomtuk. Igaz, hogy hoszszabbra terveztük idei kirándulásunkat, de így is számtalan élménnyel gazdagodva, minden nagyobb probléma nélkül sikeresen földet értünk bázisrepterünkön.
Végezetül néhány tanulság túrázni vágyóknak:
• Olaszországba vágyó túrarepülőknek elengedhetetlenül szüksége van az UL reptereket is tartalmazó térképre. Ezt a
www.avioportolano.it honlapon lehet beszerezni.
• Több gép együtt repülése esetén óriási előnyt jelent, ha utazósebességük azonos. Esetünkben ezt mindkét gép trimmelhetősége biztosította.
• Tankolni elsősorban reptereken célszerű. Ezeken ugyan valamivel többet fizetünk, mint benzinkútnál, viszont egyből a gép tankjába tölthetjük a benzint. Amennyiben ki kell sétálnunk a kútra, úgy egy kanna és esetleg egy bőrönd vonszolására is alkalmas kerekes szerkezet nagy segítséget jelent. Egyébként mindkét gép legalább 5 órára elegendő üzemanyagot cipelt magával, plusz kannák. Ennél kevesebbel a jövőben sem vágnék neki egy ilyen útnak.
• Egy „haváriakonzerv” és egy gázfőző, nem is elsősorban költségtakarékossági okokból, jól jöhet, ha nem jutunk estére egyéb falatoznivalóhoz. Azt már ugye említenem sem kell, hogy a „haváriaital” miként segíthet az éjszakai szunyálásban!
• Fényképezni kézből lehetséges, igaz, rutint igényel, de egy, a gépre rögzített kamera biztos jobb felvételeket fog készíteni az emlékezetes pillanatokról.
Marad a kérdés: merre tovább jövőre? Még mindig nem jutottunk el Szicíliáig, de már kacsingatok nyugatabbra is. Csak legyen időm mindenre…
Szöveg és képek: Tóth Balázs
