Hátimotor Hátimotor Motoros sárkány Kezdőlap Merevszárnyú UL Forgószárnyú UL Műrepülés Videók Galéria

Version francaise Versiunea în româneste
 
Hátimotor

Az elefántok háza


Thierry Banchet polgári foglalkozására nézve informatikus mérnök, de az afrikai kontinens rajongójaként már jó húsz éve kalandozik ezen a tájon. A 90-es években fedezi fel ennek legtökéletesebb eszközét, a hátimotort. A ma már motoros ernyős oktató Thierry (aki emellett repül kisgéppel, merevszárnyúval, motoros sárkánnyal, búvárkodik, motokrosszozik és szenvedélyes fotográfus) idejét Spanyolország és Dél-Afrika közt osztja meg. Az alábbiakban egy tanzániai kalandjáról mesél.

„Ott élnek Tanzánia legnagyobb elefántjai. A rezervátumokon kívül, és elég bonyolult odajutni, de megéri” – csengenek fülembe Hassan Sachedina barátom szavai, aki a Save the Rhino Trust alapítványnál dolgozik Tanzániában.
Arushai repülőtér, Tanzánia, 2006 augusztusa. Feltett szándékom, hogy a vastagbőrűek felderítésére induljak, és főleg, hogy a magasból csodálhassam meg őket. A vámon gond nélkül átjutunk, a diszkréten Samsonite bőröndökbe csomagolt, szétszedett motoroknak köszönhetően nem lógunk ki a többi utas közül.
Az első napunk a logisztikára megy el: felvesszük a terepjárókat, beszerezzük az élelmet, kannákat, átnézzük a motorokat. Másnap reggel 500 liter benzinnel, keréken guruló és repülő járműveink ellátmányával felpakolva indulunk útnak. Négyen vagyunk pilóták: barátaim, Christophe és François, és feleségem, Marie Carmen. Nekik ez az első igazi afrikai kalandjuk, amikor megtapasztalhatják a bozótban lakás és a helyi időjárás szépségeit.
Többórás autózás után egy, az El Nino esőzései által két éve szinte teljesen elmosott útra térünk rá. Órákon át szlalomozunk az akáciák és baobabfák között maximum 20 km/órás sebességgel. Lassan feltűnnek az első zsiráfok és impalák…
A száraz évszak kezdetén vagyunk, a növényzet aranyszínt öltött. A hőség fullasztó, 35 fok árnyékban, és a dél körül szokás szerint igen erős, lökéses szél miatt repülésre egyelőre nem gondolhatunk. A távolban látjuk a porfergetegeket. Nincs mit tenni, türelmesen várjuk az esti almulást.
Seven Sisters felé vesszük az irányt, emlékezve az instrukciókra: „Ha odaérsz, találsz egy bomát (maszáj falut). Onnan észak felé mész tovább, egy kiszáradt folyó mentén, úgy ötven kilométert.” Miután párszor elsüllyedünk a termeszek által kilyuggatott és a terepjáró kerekei alatt beomló talajban, úgy döntök, mára elég volt ennyi. Széles, sík pusztában vagyunk, a távolban antilopok. Mint egy „kis Serengeti”. Itt a térítők közt 18 órakor tíz perc alatt besötétedik. Tábort verünk, fát gyűjtünk a tűzhöz. Gyorsan összeszerelem két motorunkat, beállítom a porlasztót, és előkészítek mindent a másnap reggeli felszálláshoz.
A tűz mellett megtartom az első eligazítást: „Aki nem akar oroszláneledel lenni, éjjel nem mászkál ki pisilni a sátorból. És nem szedünk gyümölcsöt, hacsak nem akarjuk, hogy egy elefánt ébresszen, aki kiszagolta a sátor szövetén át a narancsot, és megpróbálja megszerezni.”
„Viccelsz?”
„Nem.”
Amikor éjjel vérfagyasztó oroszlánüvöltésre ébredek, azért jót mulatok magamban, ahogy a többiek arcát elképzelem… Másnap elsőként kelek, 6 óra, szélcsend, 1700 méter magasan vagyunk. Már rántom is fel a beülőt, és indítom Backbone Ros motoromat. Sietni kell, mert a szél úgy 8h30 körül már megerősödik, úgyhogy 7 előtt a levegőben kell lenni, és nem sokat bénázni a felszállással. A hétalvók már csak a motorzajra ébrednek fel…
Mikor a levegőbe emelkedem, épp felkel a nap. A Ros 125 teljesítménye itt nagyon jól jön, a ritka, meleg levegő és a tengerszint feletti magasság dacára 2 m/s az emelkedésem.
A Kilimandzsáró ködbe burkolódzik a távolban, de van más látnivaló is. Lábam alatt megelevenedik a táj, gazellákkal és zebrákkal versenyzek. Mikor fél kilenckor leszállok, a szél már elég erős, a többiek még csak most készítik össze a felszerelésüket… de minek, ezt ma lekésték. Holnap biztos már hajnalban talpon lesznek!
Még egy nap navigálás a bozótban. Megtaláljuk a bomát, üdvözlöm a főnököt, és beugrok az orvosi rendelőbe, néhány alapgyógyszert hoztam, ami errefelé kincset ér. Az orvos megmutatja, merre kell továbbmennünk.
Kiszáradt folyómederben, laza, homokos talajon küszködünk a folyó kanyarulatait követve. Egy maszáj kíváncsian megállít, fülcimpájába applikálva egy-egy filmtekercsdoboz fülbevalóként. „Wapi Tembo?”, kérdezem tőle kezdetleges szuahéli nyelvtudásommal, hol vannak az elefántok? „Itt”, mondja, „ez itt az elefántok háza”. És valóban, a fák takarásában meg is pillantjuk az elsőt, egy méretes felnőtt példányt, aki vidáman pusztítja a lombokat. Óvatosságból jó ötven méterre, szél ellenében haladunk el mellette. Nem tudhatni, milyen rossz tapasztalatokat élt már meg emberekkel, ahogy Hassan mondta, errefelé vigyázni kell a vadorzók miatt. De az első találkozás jól sikerül, az állat semmi jelét nem adja agresszivitásnak.
Nyílt, sík, kemény homokos terepen vagyunk, minden irányba fel lehet szállni, fák csak távolabb. A helyszín ideális, tábort verünk. 17 órakor, egy órával napnyugta előtt megpróbálkozom a felszállással, bár a szél még mindig erős, és főleg lökéses. Öt perc elég hozzá, hogy ne kísértsem tovább az ördögöt, 200 méteren a szél 40 km/órás. A repülés holnapra marad. Természetesen ahogy beáll az éj, néhány perc alatt teljes szélcsend lesz…
Csillagos ég, amilyet csak itt lehet látni, és az afrikai éjszaka nyugtalanító zajai: az elefántoké, akik a távolban tovább csemegéznek a fákon, az oroszlánok vérfagyasztó üvöltése (több mint 10 kilométer távolságból is hallani)… Száz és száz szempár figyel minket a sötétből. Varázslatos vagy félelmetes, ki hogy érzi.
Vége az éjszakának. Használt a tegnapi lecke, 6 órakor már mindenki felszálláshoz készülődik. Segítek Marie-nak felszállni, aztán én is elhagyom a sártekét. Teljes szélcsend van. És micsoda látvány… Alig emelkedünk fel, már látjuk az első elefántcsoportokat, a borjakat mindig védőn középre veszik… a zsiráfokat, impalákat, struccokat… ameddig csak a szem ellát. A távolban a horizonton egy hatalmas, kiszáradt tó. Ritka pillanaton osztozunk a párommal, ahogy egymás mellett repülünk, biztosan tudván, mi vagyunk az első hátimotorosok e táj fölött.
Marie Carmen megfuttatja a struccokat, akik innen fentről óriási tyúkoknak tűnnek. Gépeink alacsony sebessége ideálisnak bizonyul, mert megfelel az állatokénak. E pillanatban mit sem érdekelnek az elméletek és viták az ernyők profiljáról, sebességéről, teljesítményéről stb. A lényeg, hogy szélcsendben 2000 méter magasan felszállhatunk és 40 km/h sebességgel repülhetünk, ennyi elég a boldogsághoz.
Megközelítek egy elefántcsoportot, és ereszkedni kezdek, hogy fényképezhessem őket. Most nem állhat le a motor…
A csapat futva menekül, csak a legnagyobb hím áll meg, és egyenesen a szemembe néz, mintha azt mondaná: „ha közelebb jössz és elkaplak…” Az elefánt az egyetlen afrikai állat, amelyik felfelé is néz. Egyszer Kenyában kilométereken át követtem három gepárdot a levegőben. Időnként megálltak, nagy macskaként leültek, és alaposan körülnéztek minden irányba – kivéve felfelé. A természetben a veszély nem jöhet az égből.
Kétórányi repülés után szállok le. Barátainknak nem sikerült a felszállás, hiába próbálkoztak. Amikor még hónapokkal ezelőtt azt tanácsoltam nekik, gyakoroljanak, mert az afrikai aerológiának nem sok köze van az általuk megszokott kis tengeri szellőhöz, legyintettek. Most majd megpróbáljuk segíteni akklimatizációjukat.
A reggeli repülés után kis autós túrát teszünk, hogy a földről is fényképezzünk. Mostantól teljes túlélőkészlettel repülünk, elszánva magunkat, hogy messzebbre merészkedünk a tábortól: GPS, ivóvíz, vadászkés, rádió, telefon, takaró, lámpa, rakétapisztoly. Nem szabad elfelejtenünk, hogy nem egy rezervátumban vagyunk, az itt élő állatok nem szoktak hozzá az ember közelségéhez, és egy váratlan találkozás az afrikai „big five” (oroszlán, leopárd, elefánt, bölény, orrszarvú) valamelyik képviselőjével veszélyes is lehet. Másnap reggel mindenkinek sikerül a felszállás, én indulok utoljára. Több mint két órát élvezkedünk a levegőben, míg Marie tankja ki nem ürül, 1 méteres légcsavarral szerelt Backbone motorja többet fogyaszt a többiekénél. Szép nyugodtan leszáll úgy 3-400 méterre néhány elefánttól, akik szerencsére teljes sebességgel menekülnek. Rádión szólok a többieknek, mielőtt földet érnék Marie mellett. 18 kilométerre vagyunk a tábortól. Christophe érte jön a terepjáróval, én a visz-szaúton fölöttük repülök. Közben Francois hív rádión, néhány száz méterre a tábortól ért földet. Érkeztünkkor hátát a motornak vetve, a rakétapisztolyt szorongatva találjuk….
Másnap egy Land Rovert pillantok meg a levegőből, amely követ a leszállóig. Egy természettudós az, akinek munkája részét képezi az elefántok számlálása. Azonnal fellelkesedik, milyen fantasztikus perspektívákat nyit ebben a hátimotor. Kicsit lehűtöm lelkesedését, elmagyarázva, hogy szélcsendben, 2000 méteres tengerszint feletti magasságon azért nem annyira evidens a felszállás, de azért megígérem, hogy visszatérek majd segíteni neki.
Majdnem két hetet töltünk még itt, keresztül-kasul berepülve a területet. Időnként a Kilimandzsáró is felfedi havas csúcsát. Itt repülni maga az álom, és minden repülésünk más és más.
Az itteni maszájok eljönnek meglátogatni minket. Varázslatos látvány, amint a rettenthetetlen harcos arca hirtelen úgy fénylik fel, mint egy elbűvölt kissrácé, a „Ndege Kidogo” felszállását nézve (szó szerint „kismadár”, repülőeszközökre nincs szó a szuahéli nyelvben). Micsoda élmény a tűz körül együtt nevetgélni: „Láttad, ezek a fehérek hihetetlenek, generátorral a hátukon repülnek!”

Szöveg és képek: Thierry Banchet
www.nkp-expeditions.com
Fordította: Kádár Andrea


 
Belépés
   

Kapcsolódó linkek
   

Hír értékelése
   

Parancsok
   

Kapcsolódó rovatok

Hátimotor

Tartalomkezelő rendszer: © 2004 PHP-Nuke. Minden jog fenntartva. A PHP-Nuke szabad szoftver, amelyre a GNU/GPL licensz érvényes.
Oldalkészítés: 0.01 másodperc