Shuhei Seki barátunkat, mint pilótát, nem biztos, hogy be kell mutatni az Aeromagazin olvasóinak. Többször írtunk már róla, legelőször a Kárpátok rallye kapcsán 2005-ben. Akkor motoros sárkányával veszélyeztette a légteret, mindenkit elszörnyülködtetett lazaságával, a legelemibb légiforgalmi vagy navigációs szabályok ignorálásával. Shuhei roppant színes egyéniség.
Eleve sárga, márminthogy japán. Ahogy Esztergomban a Suzuki gyárban mondani szokás: cipzáros szemű. Aztán milliomos. Nem forintban, yenben. Bár még csak ötvenes éveit tapossa, régóta visszavonult az üzleti életből. A nyolcvanas–kilencvenes években eléggé megszedte magát ahhoz, hogy arra a kis időre, ami még van neki, ne kelljen dolgoznia. Egyetlen tevékenysége a repülős turizmus. Meg a repülős barátlátogatás. Úgy értsd, hogy amikor éppen nem valamilyen egzotikus tájat fedez fel valamilyen légi járművel, akkor betoppan valamelyik repülős cimborájához, és addig ül a nyakán, amíg fárasztó nem lesz.
Tokiói villájának garázsában Ruf tunningolta Porschétól Aston Martinon keresztül különféle Merdzsókig tucatnyi trófea autó, de étteremben ő veszi elő utoljára platina kártyáját. Luxusszállodákba jellemzően csak a mellékhelyiségre vagy a hallba internetezni jár, már feltéve, hogy ingyenes a WIFI.
Egyébként mindig talál magának valakit, aki vagyonától vagy szövegétől hasra esik és tojtatja egy ideig, valamilyen hála reményében, de lehet, hogy csak azért, hogy meglegyintse egy olyan világnak a szele, amilyenről álmodni sem mer. Ezt az illúziót Shuhei ügyesen tudja ápolni saját, vagy hallott és egyes szám első személyben előadott kalandok elővezetésével. Állítom, hogy nem is kell sokat hozzáköltenie, csak azok a hőstettek és malőrök, melyeknek én magam szem- és fültanúja, néha részese voltam, bőven kitöltenek mesével egy hétvégét, még fekete-fehér változatban is.
Shuheijel ugyanis mindig történik valami. Annyira semmibe veszi az alapvető játékszabályokat az élet minden területén, hogy az folyamatosan valamilyen pácba sodorja, és a természetes szelekció elméletének ellentmond, hogy ezekből a patáliákból valahogyan mindig kikászálódik. Persze néha rendesen megüti a bokáját. Ha macska volna, és nem japán, a kilenc életét már mind leamortizálta volna. Hogy csak néhányat meséljek fényképekkel és videókkal dokumentált galibáiból:
2002-ben Flyke-kal nyomta le Afrikát, egész pontosan úgy, hogy bérelt egy terepjárót sofőrrel és hordárral, bolyongtak a különböző nemzeti parkokban és rezervátumokban, majd amikor kedve szottyant, intett, hogy álljanak meg, kiteregette ernyőjét, beült a Flyke-ba és irány a pacsirta. A sofőr a talajon követte, és összeszedte ott, ahol földet ért, majd pucolás, hiszen semmiféle engedélye nem volt. Így fényképezte le alig ötven méter magasból a Victoria vízesést. Azt is kijárta az esze, hogy mocsárjáró módra Flyke Hirth F33-asát használja hajtóműnek egy közepes méretű pirogban, és azzal hasítsa a Tanganyika habjait. Nagyon ment a dolog, amíg el nem talált egy, a vízből éppen csak az orrcimpáit kidugó vízilovat. Persze beborult, a motor odalett, de ő sértetlenül megúszta. Amikor személyzete megtalálta a tó partján, még mindig fetrengett a röhögéstől.
2005 nyarán már Parapower Redback hátimotorral és Nemo ernyővel ment vissza Kenyába.
Egy több mint 2000 m tengerszint feletti magasságban levő falu szélén levő rétről próbált startolni. Szerencsésnek ítélte meg, hogy a gyenge lengedezés az ország valószínűleg egyetlen nagyfeszültségű vezetéke felé fúj, így ő attól elfele startolhat. Persze kitódult a fél falu, a férfiak összeverekedtek azon, hogy ki tarthatja a bulót, még a kiteregetett ernyőről is alig lehetett visszakergetni a kíváncsi porontyokat, a ritka levegőtől és a hőségtől a motor alig akart életre kelni, majd kínlódni kellett a porlasztó beállításával; nos, mire végre nekifutott volna, változott a szél iránya, lehetett újra teregetni. Mire elkészült, ismét más irányból lengedezett.
Ötödik teregetés után úgy döntött, hogy ez a start lesz a végső, ha ez sem jön össze, akkor inkább pakol és pucol, de láss csodát (bőven csiszolható starttechnikája ellenére), tökéletesen feljött az ernyő, alig 100 m nyargalás után elemelkedett, és már éppen elhelyezkedett a beülőben, amikor érezte, hogy egy óriási kéz mintha megfogná. A távvezeték volt. Annyira lekötötte a start és a rengeteg fekete zavaró körülmény, hogy teljesen megfeledkezett róla. És ilyen nincs: úgy találta el a zsinórzattal a legalsó szálat, hogy az ernyő feltekeredett rá, majd súlya alatt szépen vissza, akkor zuhant úgy húsz métert, ahhoz eleget, hogy az ernyő belobbanjon, ő pedig lehuppanjon a földre.
Éppen csak, hogy letérdelt, karcolása sem volt, a motornak-ernyőnek semmi baja. Kaján vigyorral mesélte: amikor felnéztem és láttam, hogy lógok a vezetéken, három dolog ugrott be: lekapni a gyújtást, kiülni a beülőből, és hogy most mi a francot mondok majd Gyurinak? Úgy telement adrenalinnal és eufóriával, hogy gondolkozás nélkül újra kiteregetett, berántotta a motort és egyből felszállt. Állítólag élete legszebb két és fél óráját töltötte utána a levegőben. Amikor este a bennszülöttek rákérdeztek a magasfeszültségre, rálegyintett: teljesen hétköznapi rutin, a falubeliek szórakoztatására művelte, de senki ne csinálja utána.
Két hajtóműves Beech Bonanza, Bell Jet Ranger, R 44 és a CH–7 Compress minihelikopter után, tavaly óta van egy MT 03 autogirója is. Első útja ezzel a full extrás cájggal Hannoverből Dijon Darois-ba vezetett, hogy a Cosmos góréjának, Renaud Guy-nek felvághasson legújabb szerzeményével. Oldalhátszélben, nagy sebességgel végrehajtott leszállása úgy sikerült, hogy utána mint fuvarozót hívott fel, hogy giróját viszszaszállítsuk Németországba, nagyjavításra. Kérdeztem, hogy milyen fuvareszköz kell a feladathoz, kissé idegesen, de röhögve mondta: egy egészen kis furgon megteszi. Tartottam tőle, hogy ki fog lógni belőle a rotor, de nemigen maradt a giróból, ami meghaladta volna egy Citroen Jumpy belméreteit. Mondanom sem kell, hogy behiénázta magát a sofőr mellé, hogy megspórolja a vonat- vagy netán repülőjegyet.
Az MT 03-at megjavították, és azóta rutint is szerzett rajta „Szusi”. Az idén megjárta vele Marokkót, oda-vissza légi úton, majd ellátogatott az AERO-ra Friedrichshafenbe vele. Ott természetesen minden tesztrepülhető légi járművet kipróbált, az így felizgatott gyártók kivétel nélkül meg lehetnek győződve róla, hogy komoly tételekben fog vásárolni tőlük. Számomra örök talány, hogy a zsúfolt európai légtereken hogy verekedi magát keresztül, lévén hogy tervet még sosem láttam leadni, a rádióforgalmazásról pedig egészen kezdetleges fogalmai vannak. Angolul ugyan jól beszél konyhanyelven, de nem szeretnék annak a légi irányítónak a székében ülni, aki mondjuk Friedrichshafenben próbálja leszállítani két nagyvas között.
Az átlag japánhoz hasonlóan csak akkor fogja fel, hogy mit mondanak neki, amikor az megfelel elképzeléseinek, egyébként meg bamba alázattal teszi az értetlent. Tiltott vagy korlátozott légterek nemigen léteznek számára, amint a mellékelt fotókról is látható. Ahogy mondani szokta: tudom, hogy nem teljesen törvényes, de egyszer belefér.
A navigációt kizárólag a GPS-re bízza, az mondjuk tény, hogy nem bóvlikkal, hanem komoly, polgári kisgépeken használt technikákkal reckíroztat. Friedrichshafenből toronyiránt repült vissza Dijonba, a hecc kedvéért 30 m-es terep feletti magasságon repült át a Mont Blanc felett, és kis híján leszállt a Matterhorn csúcsára, mindezt persze oxigén nélkül. Ahogy mondta: kicsit túlhajtottam a szerencsémet, mostanában jó lesz vigyázni…
Hangsúlyozom: nem azért közlünk róla portrét, hogy másokat is hasonló „hőstettekre” sarkalljunk, éppen ellenkezőleg: elrettentő példaképpen. Shuhei pénze és vélhetően kapcsolatai által a törvények felett áll, úgy tűnik, még a természet törvényei felett is. Ezáltal megtestesít egyfajta örök emberi vágyat. Lehet, hogy nem kizárólag korunkra jellemző, hogy egy ilyen vagány milyen lazán és büntetlenül élvezi a repülés nyújtotta szabadságot. Mi pedig, a repülés proletárjai, be kell hogy érjük az irigy kritikával.
Szöveg: Szabó György
Fotó: Shuhei Seki
