Sitting Bull

Tizenkét éve autóbalesetben megsérült a gerince, tolókocsiba kényszerült. Azóta elvégzett egy egyetemet, újra megtanult lovagolni és síelni, mostanában motoros ernyős pilótaként „zargatja” a különböző légtereket. Deák Gábor ma már nem cserélne senkivel.

– Hogy történt a baleset?
– Érettségiszünetben „közös tanulás” címén két barátommal raliztunk lefelé egy hegytetőről. Rossz érzésem támadt, szóltam is a vezetőnek: lassítani kéne, mert meghalunk. Nem lassított, és a következő pillanatban borultunk egy hatalmasat. Már nem volt pulzusom, mikor – utolsóként – beraktak a mentőautóba.Addig a mozgás volt az életem: versenybirkózó voltam, síeltem, magamtól tanultam meg lovagolni, anyukámnak rám kellett szólnia, hogy ne járjak kézen még a konyhában is… És akkor belekényszerültem ebbe a székbe.
– Mit lehet tenni ilyenkor?
– A szüleim rengeteget költöttek mindenféle gyógytornászra, vajákosra, Paracelsusra, csak éppen eredménye nem volt a „kezelésnek”. Na, jó, mondtam, ez így nem fog menni – akkor legyen a lovaglás. Úgy kellett odakötni a nyeregbe, ki sem tudtam egyenesedni – de újra embernek éreztem magam. Csináltattam egy saját nyerget, megfelelő biztonsági párnákkal, és betanítottam egy lovat, ő egyébként Randi névre hallgat. Ma már tereplovagló vagyok, vágtázom mindenhol. Volt egy hatvanéves tanítványom is, aki még kisgyerekként bénult le paralízisben, és mindig a lovaglás volt az álma. Mondták neki, hogy keresse Sitting Bullt…
– Az ki?
– Én, a sziú indiánfőnök után, akinek különben elég vegyes a megítélése: annak idején ő egyezett meg Grant kapitánnyal a rezervátumok kijelöléséről. Ülök is, bika is vagyok, indiánhitem is van… Visszatérve a tanítványomra: nemrég indult egy gyorsasági versenyen, csőgázon karcolva negyedik lett, és lovon ment haza. A lovaglás mellé valami új kellett… Régen nagyon jól síeltem, általában szeretem az extrém dolgokat, bár a síelés legfeljebb a jelenlegi helyzetben tekinthető extrémnek. Kimentem egy hétre Ausztriába, és egy sílécre rögzíthető szerkezet segítségével újra kezdtem. Na, akkor megtanultam esni… De a következő évben már egyetlen zakózás sem volt – addigra leülepedett bennem az az egy hét. Piros pályákon síelek, egy-két feketén, mondhatni, profi módon tolom a biciklit.
– Ezek szerint feltaláltad magad.
– Amit tudok, megcsinálom egyedül, de akkor sem érzem magam kényelmetlenül, ha segítséget kell kérnem. Sok ember nehezen kér, nehezen ad, csak megy faltól falig a gödörben. Én eddig mindenhová bejutottam. A diszkóban hat órát végigtáncolok, mint az ördög, mindenféle szer nélkül.
– Meg tudtál bocsátani a barátodnak, aki a balesetet okozta?
– Három évig tele voltam haraggal, elégedetlenséggel – a gyűlölet pedig elszívja az erőt. Megbocsátottam neki, és nagyon megkönnyebbültem. Ma már napi kapcsolatban vagyunk. Nincsenek véletlenek – ez a világnézetem –, és erőt ad a tudat: ha áttételesen is, de mindennek oka van, és mindenből lehet tanulni. A balesetem is tanítás volt – jobb ember lettem általa. Ma már nem cserélnék senkivel. Több barátom van, mint azelőtt, egy éve megszületett a fiam, Deák Marci. Nem kell félni az élettől, hanem megélni minden napot. Nekem félig tele van az a bizonyos pohár. Odafigyelek a jelekre – jönnek is, durván, megdöbbentő módon. Soha nem az eszemre, hanem a szívemre hallgatok.
– Közben az egyetemet is elvégezted. Miért éppen a Pázmányra mentél?
– Egy barátom nővére oda jelentkezett, győzködtek, hogy próbáljam meg én is (akkorra már leérettségiztem). Dehogy megyek én egyetemre, tiltakoztam, különben is tele van lépcsővel. De végül is mit veszíthettem? Keményen készültem a felvételire, szóbelin kedvenc tételemet, a Vatikánt húztam, és maximális pontszámot értem el. (Egyébként nem kaptam vallásos nevelést, és nem vallásosnak, hanem hívőnek tartom magam.) A diploma megszerzésével a szüleimnek is viszonozni tudtam, amit értem tettek. A mi családunk csak erősödött a megpróbáltatások során. András öcsém, aki a legjobb barátom – korábban sokszor vigyáztam rá, én tanítottam meg (mikor még jóformán le se ért a lába) motorozni – is, szó nélkül mellém állt. Ügyvédbojtárként nem tudtam elhelyezkedni – engem a körülményekből adódóan nem lehet ide-oda szalajtani –, ügyész lettem. Nem jött be az a munka, képtelen vagyok negatív energiák között létezni. Gyógyultak-gyógyulnak mellettem emberek testileg is, lelkileg is – gyógyítani szeretnék, a gondolat erejével és az én istenem segítségével.
– Honnan jött a késztetés a repülésre?
– Merényi Miki barátom révén, aki öt éve ernyőzik és két éve hátimotorozik is. Iszonyatosan tudott hatni rám, ahogy a repülésről beszélt: hogy mennyire király, meg mennyire parás is időnként, és hát az is egyfajta megtisztulás. Szakyval (Szakolczi Norbert) repültem Pátyon, ez végképp meggyőzött. Miki révén ismertem meg az oktatómat, Ambrózy Petit is. Imádom, ha valaki tud lelkesedni, és Peti nagyon tud. Abszolút szabad lélek, mondta is Miki, hogy ne számítsak gyors kiképzésre: ha jó az idő, Peti inkább repülni szeret, mint oktatni. Tavaly el is kezdtem a tanfolyamot (tényleg nem ment gyorsan), hol a Mocsaroson, hol Gödöllőn, hol Dunakeszin gyakoroltunk. Ősszel tandemben lerepültünk Alsóörsre – ez volt az első olyan hosszabb repülésem, amikor már én irányítottam az ernyőt, Peti csak a gázkart kezelte. A tolókocsimat otthagytam a starthelyen, az autóban, a trájkkal gurultam be az alsóörsi vasúti restibe.
– A lehetséges trájkos alternatívák közül miért a Flyke-ot választottad?
– Más típussal ellentétben ezt nem kellett átalakítani. Mint kiderült, akkor sincs baj, ha parketta gázon borulok vele, jól megépített szerkezet.
– Úgy tudom, nemrég volt egy motorleállásod.
– Számomra a tűzkeresztséget jelentette. Este fél hétkor indultunk a Balatonra, Miki ment elöl, Peti valami miatt később szállt fel. A farkas-hegyi reptér fölött, olyan 600 méteren levettem a gázt (a gáz le- és visszakapcsolásával akartam meggyőződni arról, hogy üzembiztos a gép) – és ledadogott a motor. Mint utóbb kiderült, a porlasztó rugalmas beömlőnyílása repedt el a helytelen rögzítés miatt. Vagy nyolcszor próbáltam újraindítani, és semmi, közben elvesztettem 200 métert. Ez azért kicsalogatta az adrenalint a fülemből. Eselgettem, hogy a reptér fölött maradjak, és végül is gond nélkül leszálltam. Az ottaniak nem nagyon örültek nekem, Farkas-hegyen nem szabad motoros ernyővel repülni. Mondtam, az a helyzet, hogy nekik kéne összecsomagolni az ernyőt és eltolni a trájkot az útból... Végül jó viszonyban váltunk el. Peti pedig bepecsételte a startkönyvembe a PPG-jogosítást, amit köztudottan nem ad meg egykönnyen.
– Említenél néhány repülésedet, ami más okból vált emlékezetessé?
– Széplak felsőn egy focipályáról szálltunk fel, kiemelkedtem 1200 méterre; ez egyébként kétórás repülés volt. A nógrádi vár fölött 2000 méterre emelkedtem ki, láttam a leheletemet. Leállítottam a motort, és visszaszálltam a diósjenői sárkányosplaccra, ahonnan fel is szálltunk. Legutóbb Szigligeten voltunk, onnan két és fél órát repültem, bementünk többek között Kapolcs fölé, ahol éppen zajlott a Művészetek Hete. A helyizgetés sosem vonzott, szeretnék minél nagyobbakat repülni, ott aludni, ahol éppen leszálltunk, és másnap menni tovább, amerre kedvünk tartja, meg amerre lehet. Persze, csak fokozatosan… Szepezden például – ahol Mikivel voltunk – meredek, zötykölődős volt a felszálló, körülötte mindenhol villanyvezetékek. Azt tettem, ami a legnehezebb: ott és akkor lemondtam a repülésről. Hosszú még az élet, majd legközelebb kiadja. A fokozatosságnak köszönhetően a lovaglással sem volt problémám soha, párszor elragadott a ló, és ennyi.
– A repülés után mi lesz a következő dobásod?
– Nagyon szeretnék újra járni, de tudom, nem ettől leszek boldogabb. Nálam boldogabb ember nincs a világon talán már most sem, illetve remélem, hogy azért van…