A legkülönbözőbb területeken próbálta ki magát, és valahogy minden „bejött” neki. Nem az érvényesülés iránti vágy vezérelte. Akármibe kezdett, két szempontja volt: szeresse, amit csinál, és eljuthasson a világ bármely pontjára, ahová akar.
A tiroli hegyek között nőtt fel. Előbb tudott síelni, mint járni – nem mintha ez meglepő lenne ott,
ahol egyetlen éjszaka többméteres hó esik le. Felnőttként ugyanezek a hegyek adták a munkáját: túrákat szervezett, síakrobatáskodott, sífelszereléseket
mutatott be „élesben”.
Évekig versenyzett a Camel Trophyn az osztrák csapat tagjaként. Helmutot és három társát
közel háromezer jelentkező közül választották ki a többfordulós „castingon”. Törött lábbal ment át az utolsó rostán, ami egy angliai katonai
bázison zajlott. Ha már ott volt, tudósított is a kalandtúra aktuális fejleményeiről. Ami nem jelentett különösebb újdonságot számára, mivel akkor már
szabadúszó újságíróként és fotóriporterként is dolgozott, főleg társasági írt.
A repüléstől behatárolt anyagi lehetőségei tartották vissza; sok hegyi túrát kellett lemenedzselnie, mire összejött a pénze egy gyalogsárkányra. (Később leesett vele, és a fent említett okok miatt jó ideig nem tudta megjavíttatni a törött szerkezetet.) 87-ben fakereskedő barátjával közösen vettek egy siklóernyőt, és nagy hirtelen le is siklottak vele egy alkalmi tiroli starthelyről – akkoriban még Ausztriában sem oktatták szervezetten ezt a műfajt. A haver helikopterért kiáltott – nem mert leszállni a lejtőszél almulásáig –, de végül gond nélkül földet ért, Helmutnak ugyanez a még a lejtőszélben és csendes üzemmódban sikerült.
Mikor már lehetett, megszerezte a szükséges jogosításokat, és tevékenységi körét a siklóernyőzéssel bővítette. Utasokat vitt, a körülményekből adódóan főleg síelőket – több mint 4000 felszállása jött össze –, és fokozatosan összehangolta a repülést az újságírással. Ma már a siklórepülés a fő területe: rendszeresen jelennek meg cikkei a Gleitschirmben, a Cross Countryban és más ismert nemzetközi szaklapokban. Több siklóernyőskupa sajtófőnöke volt. A közelmúltban repülőtevékenysége elismeréseképp megkapta az osztrák Becsület Érdemrend ezüst keresztjét.
95-ben Kühtaiban, a 2000 méter magasan lévő síparadicsomban alapította meg klubját, a Q’Taiflyt, három éve – részben magyar felesége révén – a Sárvár melletti Sitkére helyezte át a székhelyét. A hegyeket persze hiányolta, aztán fokozatosan felfedezte a síkvidéki repülés szépségeit. Maga sem hitte, hogy így megszereti a Kisalföldet és Magyarországot is, ahol – ahogy ő fogalmaz – még nem veszett ki a romantika a repülésből. Egykori hegyi starthelyeit mára szállodákkal és más létesítményekkel építették körül.
A Q’Taifly meglepő sikerrel debütált a hazai és a nemzetközi ul-repülésben. Helmut és navigátora, Olivia Zechner a 2002-es nagykanizsai Európa-bajnokságon első, majd egy évvel később az angliai világbajnokságon második lett a kerékről induló kétülésesek kategóriájában, és a klub több más tagja is eredményesen szerepelt. Tavaly decemberben hét világrekord-kísérletet repültek Sitkén, amiből a Nemzetközi Repülő Szövetség négyet hitelesített (a másik három egy kisebb adminisztrációs hiba miatt nem lett hivatalos rekord). Helmut a maga részéről két rekordot döntött meg kategóriájában: magassági (4575 méter), illetve emelkedés 3000 méterre (24 perc 58 másodperc).
A néhány fővel induló Q’Taifly mára több mint hatvan tagot számlál, a legkülönbözőbb nemzetek képviseletében. Amerikai ihletésű, osztrák gyártmányú, lábbal irányítható Air Explorer és Air Chopper gépeik vannak; az Egyesült Államokban 15 ezer regisztrált pilóta repüli ezt a két típust.
Helmutot Szenegálba és Brazíliába hívták oktatni, felkérést kapott repülőklubok létrehozására Törökországból, Szaúd-Arábiából, Thaiföldről és az Egyesült Arab Emirátusokból. Míg itthon van, megtanul repülni motoros sárkánnyal, aztán várhatóan hosszabb időt tölt Afrikában és Ázsiában. A repülésben és általában is lételeme a szabadság, ami – bár sohasem kellett másképp élnie, mint ahogy szeret – talán most teljesedik számára.
Mezei Katalin, fotók: Stern-Press
