Gyalogsárkánnyal kezdte, siklóernyõvel folytatta, a végkifejlet a hátimotor lett. A spanyol hátimotoros-válogatott csapatkapitánya, sok éve oktató, mellékesen a Motoros ernyõzés kézikönyvének a szerzõje. A magyar fordítás elkészültének alkalmából Pierre-Jean le Camus készített interjút vele.
– Hány éves korod óta érdekel a repülés?
– Úgy 13–14 éves lehettem, Maurienne-ben voltunk síelni a szüleimmel, és a felvonó tetején láttam egy fickót sárkánnyal. Mondtam a szüleimnek, menjenek le egyedül, én meg ott maradtam. Jó félórát néztem, ahogy összerakta, aztán láttam, ahogy elrugaszkodik a völgybe, és addig néztem utána, míg csak egy kis pont volt a levegõben. Aznap elhatároztam: „ha nagy leszek, én is ezt fogom csinálni”. Aztán nagy lettem, Párizsban éltem, dolgoztam, összehoztam egy számítógépes céget, majd amikor már kellõen felpörgött, és a napi 24 óra munka is édeskevésnek bizonyult a szinten tartáshoz, 23 évesen otthagytam az egészet, és elindultam délre, minden konkrét cél nélkül. Úgy hírlett, hogy a pálmafák alatt még az éhezés is kellemesebb. A Louron völgyében, a Pireneusokban megálltam egy szuszra, és a végzet úgy hozta, hogy volt ott egy sárkányos-siklóernyõs iskola. Soha jobbkor! Beiratkoztam, aztán három hónap után megkérdeztem az igazgatót, nem lenne-e valami frankó meló nekem. Felvett, hogy szereljem a sárkányokat. Egész nap csöveket faragtam, sodronyokat vagdostam, varrtam a hevedereket meg a szárnyakat, ebédszünetben pedig repültem. Aztán a mûhelybõl átmentem oktatónak, elõször csak a tanulódombra, késõbb messzebb… Mikor már elég jó voltam sárkányban, a siklóernyõzésbe is bevontak, mert kevés volt az oktató. Szóval a végén három évet töltöttem ott.
– Végül is miért pont a hátimotorra kattantál rá?
– Elõször is, abban az idõben hivatalosan a hátimotor még nem is létezett. 90 áprilisában vettem részt az elsõ profi képzésen, amit Michel Werli tartott oktatóknak. Ott találkoztam Philippe Jeorgeaguet-vel (most a Jet Pocket gyártója), aki akkor kezdett hátimotorral repülni. Egy délután a roquebrune-i strandon szállt fel, alacsonyan repkedett a hullámok fölött, aztán feltekert a starthoz. Nagyon tetszett, hogy ez a szerkezet ekkora szabadságot ad! Siklóernyõzöl, és mégis felszállhatsz bárhonnan, emelkedhetsz, túrázhatsz stb.
– Hogy határoztad el, hogy profi hátimotoros leszel?
– Fél évvel késõbb meghívtam Philippe-et Val Louronba bemutatót tartani. Mindenki kipróbálta a gépet, én meg beleszerettem, eladtam a motoromat, és vettem egy használt Jet Pocket JPX 425-öst. Javasoltam az iskola vezetõinek, hogy hozzunk létre egy hátimotoros-szekciót. Ez meg is történt, de mindent én csináltam, a tulajdonosok meg csak kaszáltak. Egy idõ után fogtam a motort meg az ernyõt, és elindultam, hogy megalapítsam a saját iskolámat. Nem volt rádióm, csak egy szál ernyõ és egy szál motor, szóval kicsit viccesen indult, 91 elején… Ennyi!
– Hogy tudtad elfogadtatni magad a szûk francia és nemzetközi hátimotoros-társadalomban,
ahol nem épp a békés együttélés a jellemzõ?
– Nem én vagyok a legjobb, de tudok irányítani egy ernyõt, meg tudom szervezni egy képzés lebonyolítását és utólagos követését, tudok élni a megfelelõ pedagógiai eszközökkel stb. Tulajdonképpen a siklóernyõzésben tanultakat hasznosítom a motorozásban. Szerencsém volt, hogy egy nagyon jó iskolában, nagyon profi emberekkel dolgozhattam együtt (Jorand és Guhio). A legtöbb motorosernyõs-oktatónak fogalma sincs a siklóernyõzésrõl, nem csörlõznek, nem tanulódomboznak, nem tanítanak elméletet… Elõször eladnak egy gépet, csak aztán foglalkoznak az oktatással… Ráadásul öt repülés után kiadják az engedélyeket, ez felháborító!
Egyébként nincs sok barátom ebben a körben (Jeorgeaguet, Eymin, Touitou az öregek közül, és Laurent Salinas, Ronan Chollou, Mathieu Rouanet a fiatalabb korosztályból), és sok az irigyem. Egyesek azt terjesztik, hogy megöregedtem, és már nem is repülök! Voltak olyan ügyfeleim, akik csodálkoztak, hogy repülni láttak egy túrán, és megdöbbentek, hogy csak 40 éves vagyok. Elég sokfélét csináltam életemben (versenyeztem, voltam versenyigazgató és díjazott csapatvezetõ, sikeres a könyvem, újságcikkeim jelennek meg, jól mûködik az iskolám stb.), és ez szúrja a szemüket...
– Miért írtad meg a Motoros ernyõzést?
– Hiányzott egy gyakorlati, bevezetõ útmutató. A francia ul-tankönyv dögunalmas, a siklóernyõs könyvek szuperek, de nem kellõen célirányosak. Úgyhogy belevágtam, és kellemes meglepetés volt a könyv sikere és a pozitív visszhangok. Elsõre 1000 példányban adtuk ki, nagyon gyorsan kellett utánnyomni még 2000-et, és el is fogyott. Le is fordították angolra, spanyolra, és hamarosan magyarul is megjelenik, ha igaz! Ezen a télen neki kell látnom a harmadik kiadásnak…
– A spanyol csapat kapitánya vagy; mit jelent ez számodra?
– Jó alkalom volt, hogy visszatérjek a versenyzéshez, amit 99-ben a francia nemzeti bajnokság igazgatójaként hagytam abba. Szeretem ezt a világot, de lélekben nem vagyok igazi versenyzõ típus. A spanyol csapattal hat szuper pilótát kaptam, akik képesek önállóan mûködni, és tudtam, hogy eredményeket fogunk elérni. Rögtön az elején, a 2000-es levroux-i Európa-bajnokságon egyéniben és csapatban is aranyat szereztünk. És így tovább, négy szezonon át… Erõs egyéniségek vannak a csapatban (Ramon, Paco, Carlos), de összetartóak, és fõleg jó a természetük. Õszinte, egyenes srácok.
– Számodra a hátimotor egy siklóernyõ motorral, vagy teljesen külön mûfaj?
– Siklóernyõ motorral, tehát nem a motor repíti, hanem a szárny. Ezért is élveztem például a versenyszárnyakkal való repülést (legutóbb egy Xeressem volt), annak ellenére, hogy kell hozzá tudni. Másrészt ezért is van az, hogy egyesek tíz éve tervezett lepedõkkel repülnek, mondván, hogy könnyû felhúzni. Ahelyett, hogy a földön gyakorolnának, és megtanulnák, hogyan kell egy ernyõt kezelni…
A számok tükrében
1988-tól sárkányos és siklóernyõs oktató
1990-tõl hátimotoros oktató
1991 – francia nemzeti bajnok
1993–94–99 – a francia nemzeti bajnokság versenyigazgatója
1993 – a csehországi Európa-bajnokság versenyigazgatója
1994 – a lengyelországi világbajnokság versenyigazgatója
1995 – az angliai Európa-bajnokság versenyigazgatója
2000 – Európa-bajnok
2001 – világbajnok
2002 – Európa-bajnok
2003 – a világbajnokságon 2. helyezést ért el (egyben a spanyol válogatott csapatkapitánya is)
2004 – a francia nemzeti bajnokság versenyigazgatója
1990-tõl rendszeresen publikál nemzetközi és francia ul- és siklóernyõs-folyóiratokban
Fordította: Kádár Andrea Fotók: Ortega-archiv
