Ennél találóbb címet nem is adhatnék az elmesélésemnek. Valóban madártávlatból csodálhatták a torockói hegyek szépségét a május 1. és 3. között ellátogató siklóernyõsök.
A szerzõ éppen egy önkénetes "eszét készül elvenni" |
Nagy reményeket fõztünk a torockói repülésekhez, az
idõjárás is kedvezõnek látszott, így újra
ellátogattunk
a Tordától 25 kilométerre fekvõ kis faluba. Már április
30-án útra keltünk, de nagy meglepetésemre megelõzött
minket egy pár ernyõs.
Messzirõl lehetett látni, ahogy
ott köröznek a magasban az Ordaskõ fölött.
Nekem sem kellett több, ahogy megérkeztünk, hagytam
csapot-papot és
nekiiramodtam a hegynek, nem
törõdve a sátortábor elkészítésével.
Sajnos elkéstem, az utolsó valamirevaló termikkel elõttem
szálltak fel a
többiek. Én csak kínlódtam utána, de
nem sikerült felküzdeni magamat a sziklák fölé.
Késõbb akadt más szórakozás is, abban a megtiszteltetésben
volt
részem, hogy segíthettem társamnak leszedni
az ernyõjét az erdõ közepérõl. Igen, elõfordul
az ilyesmi, ha az ember erõs leáramlásba kerül
alacsonyan
a fák fölött. Szerencsére senki nem sérült
meg és az ernyõ is megúszta sértetlenül. A nagy izgalomra
inni kellett, este a faluban
összegyûlt a társaság
kocsmázni, folyt a nagy szakértés és persze a sör.
A szombati nap sajnos nem úgy kezdõdött, ahogy elvártuk,
fátyolfelhõzet
takarta el a napot. A tandemezést
választottam délelõttre és bevittem egy pár barátomat,
hogy nekik is "elvegyem az eszüket". Egészen délig ki
sem
pillant, aztán amikor kezdtük látni az árnyékunkat,
nekiindultunk a hegynek. Egy páran úgy döntöttük, a
felsõstartot támadjuk, ami másfél óra
gyaloglást igényel,
mások az alsóstarttal próbálkoztak. Hegyi Zsoltika volt
az elsõ, aki felszegezte magát az égre, már egy jó félórát
repült, amíg
felértünk a hegytetõre. Egy vállalkozó
szellemû pilóta elindult elõttünk, le is szívódott szegény,
így jól láthattuk, merre ne menjünk. Én voltam a
következõ
a soron. A sziklákat választottam termik lelõhelynek.
Hamar ki is tekertem a hegy fölé, tovább már
nem volt gond. Aztán egyre többen
érkeztek, úgy lentrõl,
mint föntrõl startoltak el és tekertek ki, beindult az idõ.
Hárman sikeresen kitekertünk 2000 méterre (+800
méter a
hegytetõtõl) és megcsodáltuk a tájat, a távolban
még havas tetejû Vigyázót.
Madártávlatból csodálhatták a torockói hegyeket |
Sajnos ennyivel nem úsztuk meg a napot, visszatérve értesülök a hírrõl, hogy a barátom, aki "az én szárnyam alatt" tanult meg repülni, odaverte magát. Szerencsére nem érte komolyabb baj egy pár zúzódáson és horzsoláson kívül.
Vasárnap igazi ünnepnap volt, ami a repülést illeti. Szép napsütésre ébredtünk, gyorsan tandemeztem még egy párat, amíg az idõ be nem vadult, aztán fogtam a cuccot és kimentem az alsó starthoz. Már többen is felszálltak és kitekertek, amire kiértem. Nem haboztam sokat, aljas módon kiterítettem a várakozók elé és el is startoltam a következõ befújásban. Nem kellett sokat erõlködni, vitt magával a termik, mint a villám. Percek alatt fent voltam és már felhõalapot tekertem. A vicc az egészben az volt, hogy nem öltöztem fel rendesen és vacogtam, mint a nyárfalevél. Ezért egy óra repülés után lekényszerültem. Sajnálatomra éppen ekkor tekertek ki a többiek 2700 méterre, amirõl én lemaradtam.
Még egy utolsó tandemkísérletet akartam végrehajtani, de a szél nagyon bekeményített, lehetetlen lett a repülés. Ez volt az elsõ alkalom, hogy a hátamon kellett levigyem az ernyõt. Aztán következett a táborbontás és a hazamenetel.
Még sokan maradtak hétfõre is, kaptam a jelentést a jó idõrõl és a még jobb repülésekrõl. Reméljük jövõre is ugyanez fog várni minket és mindenkit, aki úgy dönt, hogy velünk tart.
Jó repülést és leszállást mindenkinek!
Fotók: Ónodi Miklós, Török Zoltán